Dudálsz, vagy csöngetsz?
Az érettségi utáni nyáron két jóbarátommal feltekertünk a Duna mentén a folyó forrásáig. Kevés pénzzel a kártyánkon, nagy egyszerűségben telt a túra. Kiváló ételeket kotyvasztottunk pár euróból. Örömmel éltünk a természet adta lehetőségekkel, a fürdéssel például sosem volt gond, ott volt a Duna, illetve gyakran esett az eső. A közös kaland, az egymáshoz és a környezethez való alkalmazkodás, illetve az álarcok nélküli együttlét, azt hiszem, örökre megpecsételte ezt a két barátságot. Nagy szerepe van ennek az élménynek abban, hogy rájöttem, mi az, ami igazán feltölt: az őszinte emberi kapcsolódás, a természet sokszínűsége, a mindenestül megmozgató sport és a jelenre való ráhagyatkozás.
Forián-Szabó Miklós SJ,Róma
Huszonhárom évesen kipróbáltam, milyen élmény száznyolcvan kilométert úgy letekerni, hogy az utolsó szakaszon ezerötszáz méteres emelkedő vár rám. A javítókészletet lelkesen beszereztem az út előtt, bár még életemben nem szereltem biciklit. Az út végére igencsak elfáradtam, ötszáz méterenként negyedórás pihenőt tartottam. A gondviselés nagyon működött: a rokonaim befogadtak a hegy lábánál evő házikójukba. Másnap a hegyre is feljutottam, túráztam is, majd szerencsésen hazaértem. Azóta több embertől hallottam, hogy elég vakmerő tudok lenni. Az élethez viszont, azt hiszem, kell egy kis őrültség is. Másként túl unalmas lenne…
András Csaba SJ, Nairobi
Ha az emberre rádudálnak, az nagyon zavaró, talán bántó is lehet. Amikor ügyetlenkedik, például lefullad alatta
a kocsi, akkor különösen kellemetlen, hogy már alapból
rosszul érzem magam, és még rá is erősítenek. Az esett meg velem, hogy Rómában tanultam meg vezetni, és a dudálást nagyon nehéz volt megszoknom. Aztán jobban megismertem az itteni hangulatot, és ha nem is szerencsés általánosítani, mintha ez tényleg egy másik attitűd lenne: az érzésemet, ha apróság is, rögtön kiengedhetem. Mivel ez
ebben a közegben normális, már nem veszem magamra.
(Azért még óvatosan dudálok. De dudálok ám én is.) Igen,
ügyetlen voltam, igen, ezzel kis bosszúságot okoztam: itt a duda ennyit jelent, és ezzel tényleg vége a történetnek, gyomorgörcs nélkül lehet kiszállni az autóból. Most, hogy hazatérek, nagyon kell figyelnem a módra, ahogyan kifejezem magam. (És a látogató testvéreim szerint indexelni is meg kell tanulnom…)
Bárczi Domonkos SJ, Róma
Az élmény, ami rögtön eszembe jutott, a jogosítványszerzésemhez kapcsolódik. Emlékszem, nagyon izgultam a vizsgám előtt, és döntenem kellett, hogy egy elég jellemző gyakorlatnak megfelelően viszek-e magammal egy kis pénzt a vizsga sikerességének biztosítására. A lelkiismeretem nem nagyon akart ebben megnyugodni. Végül úgy döntöttem, nem viszek. Odaérve az oktatóm azzal a kérdéssel fogadott, hogy mennyi pénzt hoztam, és láttam az arcán az elbizonytalanodást, amikor meghallotta, hogy semennyit. Így kezdtük el a vizsgázást egy elég szigorú biztossal. Nem ment rosszul, de volt több körforgalom is, ahol annyi autó torlódott fel, hogy szinte lehetetlennek tűnt behajtani. Az egyiknél többször le is fulladtam. A visszapillantóban láttam a vizsgáztató szúrós tekintetét. Amikor a soron következő körforgalomba olyan hirtelen sikerült behajtanom, hogy kipörögtek a kerekek a kavicsos aszfalton, a vizsgabiztos csak ennyit tudott előrekiabálni: „András, maga mi a csudát csinál ott elöl?” Persze nem a csuda szót használta. Ezután már biztos voltam a bukásban: pénzt se hoztam, és még sikerült is felhúznom a vizsgáztatót. Amikor visszaértünk a telephelyre, sok gondolkodás után odafordult hozzám, és csak annyit kérdezett: „András, maga vallásos?” Bizonytalan igenemre így folytatta: „Átengedem, de cserébe imádkozzon értem.” Remélhetőleg jó cserét csináltunk, mert ahányszor elmesélem ezt a történetet, örömmel gondolok rá, és elmondok érte egy rövid fohászt.
Kővágó András SJ, Róma
Nyögvenyelős a vezetni tanulás. „Ha Rómában megtanulsz, mindenhol menni fog” – mondja mindenki legkülönbözőbb helyekről. (Annyira különbözőkről, hogy gyanakodni kezdek: ez a mondás a „minden út Rómába vezet” általam eddig nem ismert folytatása.) Talán igaz ez az állítás, de nem ad sok reményt, amikor cammogok, lefulladok, ledudálnak vagy ügyetlenkedem. Az oktatóm egy ihletett pillanatában szerencsére megtanított egy (kevéssé szalonképes, így sajnos nem idézhető) varázsszóra a római dialektusból. „Nem lényeg” – talán ez a lényege magyarul. Ha nem megy tökéletesen, nem lényeg: rábízhatom magam a lassan összeálló gyakorlatra. A nyögve nyelés elmúlik. Ha Rómában lett jogsim, mindenhol merek majd gyakorolni. Hódsági Kristóf Sj, Róma
Miskolcon tanultam vezetni, teljesen a nulláról. Az oktató 
szigorú volt, de az a jó szándék vezette, hogy ne csak sikeresen levizsgázzam, hanem ami még fontosabb: tudjak vigyázni a saját és mások épségére. Elsőre sikerült a vizsgám. Megtanultam, hogy a vezetés kultúra kérdése is: az úton való viselkedésről szól. Például tudok reflektorral köszönni, elsőbbséget adni, türelmesnek lenni, és tisztelni másokat. A közlekedésben is megmutathatom, mit jelent civilizált jezsuitának lenni. Ezért három év vezetés során csak egyszer büntetett meg a rendőrség. Akkor úgy vettem, mintha Isten figyelmeztetett volna: tartsam be pontosabban a sebességhatárt, még akkor is, ha késésben vagyok a szentmiséről. Ezért tudatosult bennem, hogy az életemet is mindig a helyes szabályok szerint kell igazítanom, különben jön a büntetés vagy a baleset, és az fájdalmas lesz: nekem is, másoknak is.
Pham Dinh Ngoc József, Miskolc
Párizsi tanulmányi éveim alatt a város két keréken tárta elém titkait. A karikázás néha csúcstapasztalatot jelentett, különösen amikor befékeztem a Montparnasse alatt, hogy a puszta kézzel ötven emelet magasba kapaszkodó, szabadon mászó Alain Robert-t figyeljem. Az én szívem ugrott ki szinte az övé helyett. Máskor mély tapasztalatot hozott, ahogyan a kedves öreg, lerobbant Peugeot biciklimet kilométereken át hazatoltam, és közben hálásan gondoltam arra, hogy ő milyen sokszor hordozott. Otthon megjavítottam. Királyi élmény is hullott az ölembe, amikor tömeg zárta el az utamat, és csodálkozva legeltethettem szemeimet a párizsi körúton kocsikázó angol királyi páron. Szerzetesként búcsút is intettem annak a világnak.
Pakot Géza SJ, Budapest
Gimnazistakoromban fedeztem fel a biciklit mint közlekedési eszközt. Harminc kilométerre laktunk a várostól, ami autóval nagyjából negyven perc volt, már amikor éppen ment oda valaki. Amikor viszont az öcsémmel rájöttünk, hogy biciklivel is bent vagyunk egy, egy és negyed óra alatt (a szél függvényében), onnantól többé nem volt akadály ez a távolság. A nyári KRESZ-tanfolyamra is két keréken jártam be. A bicikli a függetlenség eszköze lett: mindenféle költség nélkül utazhattam, másoktól függetlenül, a saját erőmből. Ez az életérzés, azt hiszem, belém ivódott, mert továbbra is nagyon szívesen választom a kerékpárt, amikor csak lehet. A függetlenség érzését adja amellett, hogy közlekedési eszközként is gyakran tényleg a legalkalmasabb.
Fűszfás Pál SJ, Róma
