Megtalálni a közös dolgainkat
Talán sokan gondolják azt, hogy történettudománnyal foglalkozni rendkívül unalmas és elavult tevékenység, sötét pincék mélyén kell poros iratok között kotorászni, hogy nem túl lényeges részletkérdéseket tisztázzon az ember. Pedig sokkal többről van szó: olyan tudásról és tapasztalatról, amely közösségként való működésünk gyökereit tárja fel, és valószínűleg társadalmaink formálódásának jövőjét is meghatározza. De hogyan fedi fel előttünk a múlt a titkait, miként alakíthatják elődeink történetei az identitásunkat, vagy miért tartja úttörő ötletnek az Európai Kutatási Tanács azt a magyarországi projektet, amely a XVII–XVIII. századi falusiak közösségi politikájára kíváncsi? Mihalik Bélát, az ELTE HTK Történettudományi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársát, a Jezsuita Levéltár korábbi igazgatóját faggattuk.
Nagyon régóta ismerjük egymást, doktoranduszhallgatókként találkoztunk, majd 2011 és 2019 között te a Jezsuita Levéltárban dolgoztál. Mit adtak neked a jezsuiták?
Nagyon fiatalon kerültem oda, gyakorlatilag zöldfülűként, rögtön a doktori képzés után. Egyrészt nagyon sokattanultam a levéltárosszakmáról, másrészt arról, hogy egy munkaközösség hogyan épül fel, miként működik. Hiszen csapatot kellett szervezni: könyvtáros, levéltáros, művészettörténész kolléga került hozzánk, és idővel nagyon jó közösséggé formálódtunk. Aztán maguk a jezsuiták, akikkel napi szinten találkoztam. Nagyon nagy élmény volt az 1919-es születésű Hevenesi Jánossal együtt ebédelni, és a történeteit hallgatni. Például amikor arról mesélt, hogy bejött a bíboros úr a szobába, ezt és ezt mondta. Akkor azt gondoltam, biztos Lékai Lászlóról vagy utódjáról, Paskai Lászlóról van szó, mígnem egyszer összeállt a kép, hogy az ő történeteiben Mindszenty József „a bíboros”. Aztán az a lelkiség is sokat jelentett számomra, amit a jezsuiták hoztak be ebbe a munkaközösségbe. Ez meghatározó volt az életemben.
Van esetleg valami, ami hiányzik a jezsuita levéltáros évekből?
Főként ennek a szakmának a gyakorlati része: lemenni a raktárba, rendezni egy rendezetlen iratanyagot, kiépíteni egy rendszert, vagy megtalálni olyan, korábban ismeretlen dokumentumokat, amelyek akár a jezsuita rendtörténetre nézve is jelentősek lehetnek. Persze nem mondom, hogy teljesen elszakadtam ettől: rendszeresen kapcsolatban vagyok a jelenleg is ott dolgozó levéltáros-kollégákkal, és voltak olyan projektek, amelyeken azután is együtt dolgoztunk, hogy eljöttem.
Tavaly elnyerted az Európai Kutatási Tanács (European Research Council) igen magas rangú Consolidator Grant támogatását, amely nagy szakmai presztízs egy kutató számára, dolgozzon akár a reál-, akár a humán tudományok területén. Mi ez a támogatás, és mi a jelentősége magyarországi viszonylatban?
Ez egy európai uniós támogatás. Az ERC Granteknek négy nagy szintje vagy csoportja létezik, ezek közül egyik a Consolidator, amely a már nem annyira fiatal kutatóknak szól, akik hét–tizenkét évvel korábban szerezték meg a doktori fokozatukat. Bármilyen tudományterületről, a zenetudománytól a sejtbiológiáig lehet erre pályázni. Ennek megfelelően különféle tudományterületi panelek léteznek, amelyeken belül nagyon komoly a verseny. 2025-ben több mint háromezer kutató pályázott, és körülbelül tíz százalékuk nyerte el a támogatást. Az én panelemben, amely az emberi múlttal foglalkozó, elsősorban régész és történész kutatók pályázatait bírálta, mindössze tizenheten mondhatják magukénak a sikert. Az egyik kolléga úgy fogalmazott, hogy ez a tudományos életben pont olyan, mint a fociban Bajnokok Ligája kupát nyerni. Magyarországon a humán tudományok területén rendkívül ritka a nyertes pályázat, amióta az ERC támogatási program létezik, mindössze néhány projekt részesült
benne, a Történettudományi Intézetben az én pályázatom a harmadik.
Fotók: Znavratyil Benedek
Azt vizsgálod, hogy a közösségek helyi szinten zajló döntéshozatala, érdekképviselete hogyan formálta, befolyásolta a felekezeti szerveződést, illetve az államépítést a XVII–XVIII. században. Ezt egy kicsit magyarázd el nekünk.
Történészként mindig inkább a helyi közösségek érdekeltek: az a társadalmi réteg, amelyre azt szoktuk mondani, hogy a történelemben sokkal kevesebb a hangja, hiszen kevésbé jelenik meg a levéltári forrásokban. Nem a királyok, hercegek, főpapok társadalmi csoportja, hanem a falusi embereké. Szokták mondani nekem, hogy ez furcsa témaválasztás, hiszen pesti, belvárosi srác vagyok. Ám a nagyszüleim vidékről érkeztek Budapestre, erősen kapcsolódtak még a vidéki léthez, ugyanakkor megtapasztalták azt a sok változást, amit a városba költözés jelentett. Én még jól ismertem a nagyszüleimet, és városi gyerekként egészen korán felébredt bennem az érdeklődés a falusi életforma iránt. Az az általánosan elterjedt vélekedés, sokszor még történészkörökben is, hogy ezekről a társadalmi csoportokról szinte semmit sem lehet tudni, mert hát nincsenek írott források, ők maguk pedig írástudatlanok voltak. Az elmúlt húsz év levéltári kutatásai mégis azt mutatják, hogy nagyon sok XVIII. századi forrást lehet megmozgatni, ha fel akarjuk tárni a történetüket. Aztán van egy olyan közvélekedés, hogy a parasztnak semmi befolyása nem volt a saját sorsára. Az állam, az egyház, a földesurak, főleg a nemesség elnyomták a parasztságot, akiknek nem volt beleszólásuk a saját életükbe. Én ezt nem így látom. Nagyon is megtalálták azokat a lehetőségeket, amelyekkel a sajátos igényeiket, érdekeiket érvényesíteni tudták, nyilván korlátozottan. Mégis, amikor a XVII–XVIII. században párhuzamosan zajlik a reformáció után újonnan létrejött protestáns felekezetek, illetve az ezzel együtt megújuló katolicizmus szerveződésének késői szakasza, illetve a kora újkori államépítés, a közösségek belső működése, lokális autonómiája, döntései nagyon sokszor – persze nem közvetlenül – hatottak ezekre a nagy politikai, társadalmi folyamatokra.
Ezt honnan lehet tudni konkrétan?
Mindig két példát szoktam mondani. Az egyik az, hogy a helyi közösség tagjai voltak ott a vasárnapi misén, és ők jeleztek az egyházi hatóságnak, ha valami nem volt rendben. Egy kis Heves megyei, színkatolikus faluban például a plébános nagyon szeretett protestánsokkal polemizáló prédikációkat tartani, és a hívek egyszerűen szóltak az egyházi hatóságoknak, hogy mi mind katolikusok vagyunk, és ez nekünk nem nagyon érdekes. Lehet, hogy ez a véleménynyilvánítás apróság, de befogadta az illetékes egyházi hivatal. A másik példa egy Szabolcs megyei kis faluban történt, ott tréfából a helyi földesúr lányai megkeresztelték a zsidó bérlő hároméves kislányát. Ez valahogy kitudódott, a plébános bejelentette a püspöknek, a püspök pedig elrendelte, hogy emeljék ki ezt a kislányt a családjából, hiszen megkeresztelték. Ebből iszonyatosan hosszú ügy indult el, ami egy apró Nyíregyháza melletti faluból a vármegye, a helytartótanács és a kancellária érintésével végül eljutott Bécsbe II. József asztalára. A Német–római Birodalom császárának kellett döntést hoznia, hogy a kislány a szüleinél maradhasson. Viszont egy hónap múlva – és az iktatószámok alapján egyértelmű, hogy erre az ügyre hivatkoznak – országos rendeletet adtak ki arról, hogy zsidó gyerekek keresztelésénél milyen szabályokat kell figyelembe venni. Itt már rögtön összekapcsolódik egy helyi eset, egy szigorú értelemben vett közösségi ügy egy országos szabályozással, az állami szerveződés szintjével.
Számomra izgalmas volt megtudni, hogy az ERC olyan projekteket támogat, amelyek felfedező jellegűek, hosszú távú és magas megtérülésű kutatások. A te esetedben mi az az úttörő szemlélet, jelentős szellemi „hozam”, ami meggyőzte a bizottságot?
Egy új gyógyszer fejlesztésénél vagy egy új mérnökinformatikai projektnél, amely olyan technikai eljárást állít elő, ami profitábilis, a dolog elég egyértelmű. Ha ezeket hétfőn kitalálod, akkor – kis túlzással – kedden már anyagi haszon származhat belőle. A bölcsészettudományok, társadalomtudományok pont ebből a szempontból nagyon nehéz helyzetben vannak, és sokszor éri őket kritika a gyakorlati értékük, alkalmazhatóságuk tekintetében. De egyáltalán nem mindegy, hogy milyen egy társadalom önképe, milyen a saját önképünk, a körülöttünk lévő világhoz való kapcsolódásunk, ez időben hogyan alakul, hogyan tekintünk önmagunkra, hogyan leszünk akár egyre öntudatosabbak. Ezen a téren a mai társadalomtudományoknak komoly szerepük van. Konkrétan, a saját projektemre lefordítva: mindannyian közösségekben élünk, faluközösségben, családközösségben, társasházi közösségben. A kedvenc példám, hogy amikor ülök egy társasházi közgyűlésen, és megy a vita valamilyen közös problémáról, akkor én ezt sokszor egy történeti antropológus szemével nézem: beugranak olyan történeti források, amelyek ismeretében rádöbbenek, hogy ugyanazok a tárgyalási, megbeszélési technikák működnek ma is, mint több száz éve. Mondjuk akkor valószínűleg gyorsabban előkerülhetett egy kasza vagy kapa a vita mielőbbi lezárására… Azt gondolom, hogy bár ezeknek a kutatásoknak nincsen számszerűsíthető vagy pénzben mérhető hasznuk, annak ismerete, hogy a saját működésünknek, az államszerveződésre gyakorolt közösségi hatásoknak milyen történeti tapasztalatai és előzményei voltak, messze előremutat. Nyilván nem én fogom megmondani, hogy egy államnak, egy bázisdemokráciának hogyan kéne működnie, de azt gondolom, a kutatásomból születhetnek olyan eredmények, amelyek közelebb vezetnek annak megválaszolásához, hogy Kelet-Közép-Európa posztszocialista társadalmai miért tartanak most ott, ahol tartanak, és ezeknek a társadalmaknak a fejlődését hogyan lehetne elősegíteni közösségi szinten. Hiszek abban, hogy ezek hosszú távon összekapcsolódnak. Nagyon sokat foglalkoztak a történészek közösségekkel, a kora újkori felekezetszerveződéssel és az államszerveződéssel is. De ezt a hármat soha senki nem kötötte még össze, és nem vizsgálta egymásra gyakorolt hatásaikat.
Az ERC-projekt megvalósítására nemzetközi csapatot raktál össze. Egy ilyen együttműködésnek mi a hozadéka? A sokféle nézőpontból összeállhat majd a kép, vagy a nézetek konfliktusára számítasz?
A helyi közösségekről, faluközösségekről ebből az időszakból nagyon ritkán maradtak fenn jegyzőkönyvek, viszont megőrződtek a plébániák iratai, amelyek folyamatosan reflektálnak a helyi közösségek működésére is. Mivel a plébánia a vizsgálatunk összehasonlító intézményi alapkerete, hat római katolikus egyházmegyét vagy egyházi területet jelöltem ki Kelet-Közép-Európából, a krakkói, az egri, az erdélyi, a zágrábi, a bécsi, illetve az olmützi egyházmegyét. A kiválasztásuk mögött nagyon különböző társadalmi, politikai, felekezeti és etnikai megfontolások álltak. Például Erdély azért érdekes, mert a területén a katolicizmus kisebbségben volt, tehát itt nagyon sok interakció történt más felekezetekkel. Bécs azért izgalmas, mert nagyon közel volt a birodalmi hatalmi centrumhoz, és bár a XVIII. században ez már nagyon erősen katolikus környezet volt, előfordultak konfliktusok. Erdélyben nem voltak olyan arisztokrata nagybirtokok, mint mondjuk Morvaországban, ahol ezek szinte kis államokként működtek. Tehát nagyon sok szempontot próbáltam behozni, hogy minél differenciáltabban lássuk majd az eredményeket. És hogy mely egyházmegyék kerültek be ebbe a kutatásba, az nagyjából meg is szabta a nemzetközi csapat összetételét: szlovák, lengyel, cseh, horvát, osztrák, erdélyi és magyarországi kutatók dolgoznak együtt. Ami nagyon fontos, az a fogalmi tisztázás. Teljesen mást jelent a falusi berendezkedés, a falusi autonómia Székelyföldön, és teljesen mást Morvaországban vagy Lengyelországban. Tehát általános fogalmi keretet kelletalálni, és a fogalmak helyi sajátosságait is szükséges tisztázni.
Vannak-e félelmeid? Mégiscsak egy nagy projektről van szó.
Ez reális és nagyon fontos kérdés. A pályázatban is meg kellett fogalmazni, mit tekintek rizikónak, és ennek csökkentésére milyen lehetőségeket, eszközöket látok. Az egyik nagy félelmem az, hogy nagyon különböző társadalmi, kulturális és politikai háttérrel működő területekről van szó a Habsburg Monarchián belül, ráadásul a vizsgálat kiegészül a Rzeczpospolitával, vagyis a lengyel nemesi köztársasággal is. A különböző területek, az általam kutatási célpontként kiválasztott egyházmegyék között remélhetőleg meglesz az egyensúly, s a végén ez a nagyon sok és különböző adat, információ mégis egy közös eredménybe fut össze. Ebben borzasztó nagy felelősségem van kutatásvezetőként. Tulajdonképpen van tapasztalatom, hiszen akár a jezsuita levéltári igazgatói múltamra tekintek, akár arra, hogy a Történettudományi Intézetben tudományos titkárként egy százhúsz fős közösség munkáját koordináltam hét éven át, de ilyen jellegű projektvezetői munkát eddig még nem végeztem.
Beavatnál minket műhelytitkokba? Egyáltalán hogyan zajlik egy ilyen kutatás, hogyan dolgozik egy történész? Mert mi nagyjából annyit látunk, hogy elegáns emberek konferenciákat tartanak, és olyan nyelven beszélnek, amit mi nem értünk.
Ehhez a szakmához nyilván kell egyfajta attitűd, személyes elköteleződés és óriási kíváncsiság. Hiszen amikor az ember benne van egy kutatásban, már negyedik hete minden reggel bemegy a levéltárba, és csak késő délután vagy este szabadul ki onnan, egész nap nézi a több száz éves, különböző nyelvű iratokat, és próbálja értelmezni, feldolgozni, legalább az alapinformációk szintjén leírni őket, azért az monoton munka. Azután ezeket a levéltári forrásokat össze kell vetni a korábbi szakirodalmi megállapításokkal, és más kontrollforrásokkal is. Viszont egy aktív levéltári kutatás során szinte naponta felbukkannak olyan apróságok, érdekes vagy vicces történetek, amelyek föl tudják dobni egy történész napját. Például amikor Bécsben lapozgattam a császár római követeinek 1690-es évekbeli jelentéseit, amelyek többnyire a korabeli európai hatalmi politika legégetőbb kérdéseiről szóltak, egyszer csak ott volt előttem egy gyerekrajzszerű, gondosan kiszínezett képecske az éppen kitörő Vezúvról. Hát ez meg mi a csoda? A jelentésből kiderült, hogy a vulkán éppen működésbe lépett, a követ vagy annak titkára pedig így tájékoztatta az eseményről az uralkodót, hiszen nyilván nem volt fényképezőgépe. A levéltári alapkutatás monoton dinamikája azonban pozitív megélés lehet abban az értelemben, hogy a saját kíváncsiságodat tudod ezáltal kielégíteni, majd alkotó tevékenységbe átültetni. Általában egy alapkérdéssel, egy előfeltevéssel megyünk be a levéltárba, ehhez próbálunk forrásokat keresni. Aztán persze ezek a források is formálják a kérdésünket, mert nem feltétlenül arról beszélnek, amiről kérdezzük őket.
Vannak még új kérdések a történettudományban?
Vannak. Az nyilván nem fog kiderülni, hogy Mohácsnál megvertük a törököket, vagy hogy 1848-ban győzött a forradalom. A köztörténet a kezünkben van, de az azt formáló erők és a történelmet alakító ember működését egyre jobban megértjük. Ahogy a minket körülvevő világ változik, ezek a kérdések is változnak. A saját projektemben fontos kutatási szempont, hogy a nők vagy a helyi vallási, etnikai kisebbségek hogyan tudták befolyásolni egy közösség működését – például a magyarországi cigányság, amelynek a története sok tekintetben még nincs megírva, bár ismerünk részleteket. A forrásokban sokszor találkozom helyi cigány közösségekkel, és ezekből az iratokból az is kiderül, hogy az aktív, falusi, többségi társadalom hogyan viszonyult hozzájuk, milyenek voltak a kapcsolódások, hol találkoztak, mi választotta el őket, és mondjuk egy cigány közösség hogyan tudott beleszólni a helyi eseményekbe is. Ezek mind olyan kérdések, amelyeket nagyon sokáig nem tettek föl ennyire konkrétan a történészek.
Nemcsak nagy folyamatokat leíró, nemzetközi jelentőségű vizsgálatokat folytatsz, hanem foglalkozol kisebb léptékű kutatásokkal is, például családtörténettel. Nem is olyan régen a Kurtág György századik születésnapja tiszteletére szervezett konferencián adtál elő a híres zeneszerző családjáról. Hogy kerültél oda, mi a személyes kötődésed?
Nagyon hatott a történelemszemléletemre, hogy a négy nagyszülőm közül hármat ismerhettem. Nagyon különböző időszakban születtek, és nagyon különböző életutakat jártak be. Az apai nagymamám még az első világháború kitörésekor született. Egy Vas megyei kis faluból származott Sárvár mellől. Az ő élettörténetéből a késő dualizmus korabeli paraszti világ, a Horthy-korszak nagyon nehéz falusi egzisztenciája bontakozott ki. Az anyai nagypapám erdélyi menekült volt, Hunyad megyéből származott. Ő is sokat mesélt arról, milyen volt a magyar kisebbségi lét a szórványterületen, Dél-Erdélyben, a Zsil-völgyében, egy bányászok lakta vidéken. Egy bányászközösség működése tényleg hihetetlenül érdekes, hiszen a XIX. század végén a Monarchia minden sarkából tódultak oda az emberek. Multikulturális közeg volt ez, amelyben ő magyar kisebbségiként nőtt fel. 1940-ben átjöttek Magyarországra, és fiatal felnőttként élte végig a világháború pusztítását. Az anyai nagymamám, aki viszont Budapesten született, kiskamaszként tapasztalta meg a világháborút az Oktogontól pár saroknyira, ők végigélték 1944–45 hosszú telén Budapest ostromát. Én gyermekkoromban ilyen történeteket hallgattam a vasárnapi családi ebédnél. Az erdélyi származású nagypapám ágán az egyik szépanyám Kurtág lány volt. Amikor ezt felfedeztem, érdekelni kezdett, hogy fűznek-e rokoni szálak Kurtág Györgyhöz. Ráadásul a szépanyám Lugoson halt meg, ott, ahol Kurtág György született. A Kurtág család zsidó származású, ám mivel a korai zsidó anyakönyvek nem állnak rendelkezésre, nem tudom az egyes Kurtág rokoni ágakat összekötni, de ami mégis borzasztóan érdekes, hogy mindegyik ágon megnyilvánult a zenei tehetség. Nyilván Kurtág György a legismertebb, de volt köztük operaénekes, zongorista, karmester. Szinte minden ágon voltak nagyon tevékeny és az életük legalább egy részében aktívan a zenével foglalkozó családtagok.
Akkor ez valahol egy kicsit önismeret meg identitásépítés is. Lehet azt mondani, hogy ha nagyobb léptékben nézzük, a családkutatás tulajdonképpen a nemzeti identitásépítés része?
Igen, én annak tartom. Amikor családtörténet-kutatásról, genealógiáról beszélek tanár szakos hallgatóknak az egyetemen, mindig azt mondom, hogy a család múltja az, amivel legjobban fel lehet ébreszteni egy középiskolás diákban a történeti érdeklődést. Ez az érdeklődés segíthet megtalálni a kapcsolódást a történelemhez, ami sokszor nehéz a mai diákok számára. Én magyarként tekintek magamra, de a vezetéknevem szlovák eredetű. Apai nagypapám családja a mai Szlovákia területéről származott, és ők szlovák anyanyelvűek voltak. Ahogy lépkedek vissza az egyre régebbi generációkhoz, úgy lesz egyre színesebb, akár vallásilag, akár etnikailag ez a családi kép. Szerintem az, hogy milyen sokfelől jövünk, és családunk milyen sokféle nyelvű, kultúrájú, vallású felmenőkből tevődik össze, segít elfogadóbbnak lenni egymás iránt, jobban megérteni a másikat. Nem csupán az egyének szintjén, hanem a politikai közösségek szintjén is abban a közép-európai közegben, ahol ezek a kis államok egymásra vannak utalva. Sokkal inkább a közös dolgainkat kellene megtalálni, mint a minket elválasztó kérdéseket feszegetni.
Egyháztörténész vagy: milyen az egyház és az egyháztörténész viszonya? Milyen az elfogadottságotok, hallatszik a történész hangja, amikor az egyházi identitás megépítéséről van szó? Hogyan közelítesz katolikusként egyházad múltjának kényes kérdéseihez, és hogyan fogadja az egyház, ha kényes kérdésekről beszél objektíven az egyháztörténész? Van nyitottság?
Ilyen szempontból mondhatni szerencsém van, hiszen annyira régi korokkal foglalkozom, hogy általában nem zaklatja fel az egyházi köröket, ha esetleg valami érzékeny témával állok elő. Ilyenkor azért küzd bennem a katolikus egyházhoz tartozó ember és a társadalomtörténész. Kétségtelen, hogy a személyes attitűdök nem mehetnek az objektív történészi nézőpont rovására. Ha a XX. századot kutató kollégákat nézem, vagy akár a saját jezsuita levéltárosi tapasztalataimra tekintek, hiszen XX. századi témákkal óhatatlanul foglalkoznom kellett, azt látom, hogy alapvetően van egy nyitottság és részrehajlás-nélküliségre törekvés. Pannonhalmán például nagyon tudatosan elkezdtek szembenézni a bencés rendet érintő állampárti ügynöki múlttal, a III/III-as ügynökök kérdésével, vagyis azzal, hogy a rendbe miként szüremkedett be a kommunista államhatalom. Ez szerintem példamutató. Más kérdés, hogy mondjuk egyházmegyei szinten mikor érkezünk el oda, hogy ehhez hozzá merjenek nyúlni. Sok tekintetben valószínűleg generációváltás is kell ehhez. Azt gondolom, hogy alapvetően van nyitottság, van együttműködés a katolikus egyház részéről, vannak ennek fórumai. Tagja voltam a Magyar Egyházi Levéltárosok Egyesületének, ahol azért rendszerint megbeszéltük, ha olyan információkat találtunk, amelyek érzékeny kérdéseket vetettek fel például az egyház és az állam viszonya kapcsán. Vagy az Országos Katolikus Gyűjteményi Központ is szervezett olyan konferenciákat, ahol nehéz és problematikus XX. századi témákat igyekeztek körbejárni. Azt, hogy ez például az egyház hivatalos vezetősége számára hogyan artikulálódik, én nem tudom megválaszolni, ez messze fölöttem áll. Aztán van egy olyan alapvita is, hogy akkor most az egyháztörténelem a teológia része vagy a történettudományé-e. Azt látom, hogy ebben is lehet együttműködés. Én például kutatok olyan egyházi vonatkozású kérdéseket, amelyeknek értelmezni tudom a társadalmi kontextusát, és van olyan egyháztörténettel foglalkozó teológus kolléga, aki inkább a teológia perspektívája felől vizsgálja meg ugyanazt a kérdést. Ennek az együttműködésnek igen sokszor nagyon gyümölcsöző és inspiráló eredményei vannak. Mindig előremutató a párbeszéd, ami ilyenkor létre tud jönni, és a tudományos eszmecserék békés terepén zajlik.
