Szabadságtudat a városi létben
Egytől tízig Földházi Árpáddal, A SZÍV magazin címlapfotósával
1. Mikor ülsz biciklire?
Mindennap. Ha közlekedni kell, számomra ez az elsődleges eszköz. Gyakorlatilag nincs olyan alkalom, amikor ne tudnám használni. Ezzel oldom meg a gyerekek logisztikáját, a munkámat, hiszen fotósként mindig máshol dolgozom. Autóval hol a parkolás a gond, hol a dugó, a bicikli nagyon jó alternatíva.
2. A család hozta az életedbe a biciklizést?
Inkább a család meg a munka egyszerre. Megtetszett a szabadságérzés, amit a biciklizés közben átélsz. A gyerekeken is látom, hogy nagyon szeretik ezt. Amikor nagyon-nagyon rossz idő van, aggodalommal néznek rám, valamelyik el is sírja magát: „Ugye, apa, azért most még biciklivel megyünk?” Tehát valahogy ők is menekülnek attól, hogy a kocsiba üljenek. Nem ők stresszelnek vezetés közben, nem nekik kell figyelni, de rájuk is hat ez. Látják a többi sofőrt, apát, hogy egy kicsit ideges, vagy nem érzi jól magát ebben a szituban, és nem tudunk úgy beszélgetni, mint biciklizés közben, ami stresszmentesebb, és vissza tudjuk csempészni vele a szabadságtudatot a városi életbe.
3. Hogy egyezteted össze a családot a folyamatos úton levéssel? Hogy viszonyulnak a kiszámíthatatlanabb életritmushoz?
Sok olyan dologgal is jár ez a munka, ami másban nincs meg. Sokkal kiszámíthatatlanabb, de kötetlenebb is. Vannak olyan hétköznapok, amikor hamarabb hazaérek, vagy később kell elindulni, így többet tudunk együtt lenni. Ha a munka elvesz egy hétvégét, azt megkapják egy szabad szerda délutánban vagy egy átaludt péntekben. Kérdezték a gyerekek, hogy „apa, te miért dolgozol, amikor más nem dolgozik?”. Azt feleltem nekik, hogy apának ilyen szempontból rossz a munkája, mert van, hogy el kell menni, de olyan is a munkája, hogy el tudsz vele jönni dolgozni. Mert egyszer elvittem magammal egyiküket, és tudtam együtt dolgozni vele. Meg a bicikli mindenért kárpótolja őket.
Fotók: Földházi Árpád
4. A fenntarthatóság is része volt a biciklizés melletti döntésednek?
A bicikli sokkal gazdaságosabb: nem költök benzinre, BKK-bérletre, ilyen szempontból sokkal fenntarthatóbb. Nem ez az elsődleges, de fontos szempont. A szabad levegő mellett nekem nagyon fontos a zajmentesség is. Egészen máshogy érzem magam a Duna-parton végigkrúzolva, mint amikor egy dobozban hallgatom a motorhangot. Ez is hozzáad a szabadságérzéshez, hogy nem hallasz annyit zajt.
5. Mindig a fotózást tervezted a szakmádnak?
Nem, próbálkoztam mindenfélével, sokféle munkahelyem volt. A családom is távol állt ettől. A szüleim mérnökök, és közel-távol nem volt olyan rokon, aki egy kicsit humánosabb dologgal foglalkozott volna, főleg nem kreatív tevékenységgel. Eredetileg közgazdász vagyok, bár sosem szerettem a matematikát. Azt viszont mindig tudtam, hogy nem szeretek egy helyben maradni. Nekem az nem megy, hogy egész nap egy irodában vagyok. Kell az impulzivitás. Az is nagyon megtetszett a fotózásban, hogy mindig megismerek új embereket, új dolgokat. Így folyamatosan változik a tudásom meg az ismereteim. Más ezt megoldja olvasással, és nyilván van számtalan más módja is, de nekem ez vált be, és közben nem is vagyok helyhez kötve. Valahogy így jött a fotózás.
6. Sokszor úgy fotózol, hogy igazodni kell az eseményekhez, a körülményekhez. Mennyire élvezed, hogy nincs minden előre kimérve, és improvizálni kell?
Ezt élvezem az egyik legjobban. A fotóriporterkedés a szakmán belül afféle mindenes dolog. Fotóznod kell állatot, épületet, embert… Itt jelenik meg leginkább az improvizáció fűszere, itt tudsz a legkevésbé felkészülni. Mivel mindig ezt csináltam, az improvizációs készségem is fejlődött. Az ember egy csomó időt eltölt azzal, hogy felkészül valamire. Én úgy vagyok vele, hogy az kidobott idő. Inkább elmegyek a helyszínre előbb, és akkor még van egy kis időm kitalálni, hogyan legyen. Minél többször improvizálsz, annál többféle szituációval találkozol, és ezeket egyre jobban tudod később kombinálni. Mintha lenne egy eszköztárad, és minden improvizáció hozzáad egyet. Aztán ott vagy tíz-húsz év után, és a tapasztalatodból, az „adatbázisodból” csak előhúzol vagy összeraksz valamit.
7. Van valaki vagy valami, ami nagyon inspirál a munkában?
Az emberek és a reakcióik. Mindenkinek van előítélete meg félelme a fotózással kapcsolatban, és egyre jobban félünk attól, hogy a külvilág felé hogy nézünk ki. Például a közösségi médiában. Igazából a fotózás gyakorlata számomra kétharmadrészt abból áll, hogy az emberekben hogyan tudom feloldani ezt a félelmet. Hogy belelazuljanak a helyzetbe. Ezt pusztán technikával nem lehet elérni. Sokan itt megállnak. Azt gondolják, ez pusztán arról szól, hogy milyen objektívvel, adatokkal, rekeszértékkel, lámpával hogyan fotózol. De ez csak a technika, ez csak harminc százalék. Azzal a hetvennel, ami a félelem legyőzéséről szól, kevesen foglalkoznak. Én ebbe nagyon sok melót beleteszek. Ezt játéknak fogom fel, ami mindig személyes, és óriási sikerélmény, amikor a végén jó képet csinálok. Nagyon izgalmas dolog, hogy ezt az adott emberrel, az adott pillanatban, az adott szituációban, az adott időjárási viszonyok között, kevés idő alatt, gyorsan tudd megcsinálni.
8. Van legemlékezetesebb fotózásod vagy sztorid, ami egy fotózáshoz köthető?
Sok izgalmas napom volt már, de a legemlékezetesebb talán az volt, amikor a röszkei határnál katonákkal kezdtem a napot négy-öt óra felé. Tehát először Budapestről utaztam oda két órát, aztán helikopterbe kellett szállni, amiből kilógott a lábunk, és a hajnali hidegben olyan ruhában kellett lenni, hogy a helikopterben se fázzam. Majd onnan el kellett szaladnom a Parlamentbe. A kupolateremben volt egy díjátadó, és azt kellett fotóznom. A felszerelésem fele néha a váltóruhám. És ennek a napnak a végén még el kellett mennem a balettintézetbe lefotózni egy próbát. Ilyen szélsőséges tud lenni egy nap, ilyen sokféle szituációban kell helytállni, úgy, hogy közben meg nézzek ki mindig odaillően, de ne is tűnjek ki a tömegből. Mert persze fontos, hogy a fotóst ne vegyék észre.
9. És hogy kerültél A SZÍV magazinhoz?
A templomból indult az egész, mert sokáig a Belvárosban laktunk, közel a Jézus Szíve-templomhoz, és a baptista feleségemmel kerestünk egy olyan közösséget, ahol mindketten meg tudjuk élni a hitünket. A jezsuiták lettek ez a közös pont. Sokáig a templom közösségébe jártunk. Utána már adta magát minden. Valahogy megtudták, hogy fotózom, aztán elkezdődött a közös munka A SZÍV-vel. Nekem az elejétől fogva nagyon szimpatikus volt, hogy ez a magazin egyszerre tud szólni a közösségéhez és kifelé, a „világ” felé, a nem feltétlenül hívő emberekhez is.
10. A biciklizésen túl mi tölt fel a nyári időszakban?
Leginkább a sport és a kirándulás, a szabadban levés, de ez persze nem csak a nyárról szól. Ami a legfontosabb ebben az időszakban, az a gyerekekkel töltött minél több minőségi idő. A sulis-ovis hétköznapok ezt néha elsodorják, mert mindenki jár különórára, mindig van valami. A nyaralással kapcsolatban mi inkább a „sok kicsi” elvét valljuk, tehát elmegyünk két napra ide, egy napra oda, és ebből egy „végtelen” láncot csinálunk. És majdnem mindig biciklivel utazunk. Néha vonattal egészítjük ki. Végül is mindent meg tudsz oldani két keréken, és ez tényleg az életed része lesz. És persze az is nagyon fontos, hogy a biciklizés óvatosan átmozgatja az embert, és ezzel a beszűkült mozgás ellen hat.
