Istennel táncolni
José María Rodríguez Olaizola SJ egyházról, társadalomról, Spanyolországról
Szociológus, a spanyol jezsuiták kommunikációs stratégája volt két évtizeden át, tucatnyi sikerkönyv szerzője, youtuber. Így szólt Jézus című gyermek-evangéliumoskönyvünk szerzőjét, José María Rodríguez Olaizola SJ-t társadalomról, egyházról, Spanyolországról kérdeztük szülővárosában.
Oviedóban, Asztúriában beszélgetünk, itt született, és tavaly ősz óta ide szól a jezsuita küldetése. Mit érdemes tudni Spanyolországnak erről a Magyarországon szinte ismeretlen tartományáról?
Ennek a régiónak is, ugyanúgy, mint a többi spanyol tartománynak, megvannak a maga jellegzetességei. Itt az emberek különösen nyitottak és kedvesek, de amellett nagyra tartják a helyi értékeket, legyen szó gasztronómiáról vagy ünnepekről. A két, nagyjából egyforma súlyú kisváros, Oviedo és a tengerparti Gijón környékét leszámítva a vidék szinte lakatlan. A természet ezért nagyon meghatározó számunkra, és különösen is az, hogy ennyire közel van egymáshoz a tengerpart és a hegyvidék. Asztúria mindmáig nehezen megközelíthető, viszonylag elszigetelt. Azt hiszem, emiatt is tartjuk olyan fontosnak a helyi értékeket. Ez persze nem jelenti azt, hogy nacionalisták volnánk, hiszen épp annyira tartom magamat asztúriainak, mint amennyire spanyolnak is. Egyébként, bár valóban itt születtem, és tizennyolc éves koromig Oviedóban éltem, aztán majd negyven éven át máshol dolgoztam.
Ha már regionalitás és nacionalizmus, hogyan tekintenek a spanyol jezsuiták Szent Ignác nemzetiségére? Spanyol volt, ahogy az első társai közül is többen…vagy inkább baszknak tartsuk? Számított akkoriban, hogy melyik tartományban született valaki?
Lássuk csak, Ignác a kasztíliai királyi udvarban nevelkedett, és a formálódó, terjeszkedő Spanyol Királyság lovagja és katonája volt. Nem kérdés, hogy Ignác baszk, Xavéri Szent Ferenc navarrai, Borgia Szent Ferenc pedig valenciai születésű, s közben mindhárman spanyolok.
Nemrégiben látogatott Spanyolországba egy igazán messziről jött vendég: XIV. Leó pápa. Asztúriába nem jutott el, de Madridban és Barcelonában tömegek várták. Meglepte a fogadtatás?
Valóban jelentős volt a madridi érdeklődés, de azért meglepőnek nem nevezném, erre számítottunk. Spanyolországban nagyon intenzív volt a szekularizáció az elmúlt évtizedekben, de úgy vélem, mostanra visszalendült az inga. A nemzeti katolicizmus időszaka nem fog visszatérni, de láthatóan újra van igény a vallásosságra. A fiatalok sokkal nyíltabban érdeklődnek a katolikus hit iránt, mint tíz, tizenöt vagy pláne húsz évvel ezelőtt. Őszinte iránykeresést és spritualitás iránti vágyat érzek részükről. A pápa igencsak jelentős szereplő, persze, hogy megmozgatta ezt az ébredező egyházat. És az igazság az, hogy hosszú idő óta nem járt pápa Spanyolországban. Ferenc nem jött el hozzánk. Volt tehát egyfajta pápaéhség is az emberekben. Ehhez hozzáadódik, hogy politikai és társadalmi értelemben is meglehetősen feszült, sőt, kifejezetten durva időszakon megy át Spanyolország, és már mindenkinek elege van ebből. Szomjaztunk rá, hogy végre másról és máshogy essen szó, ne kelljen valamelyik oldalon állást foglalnunk és egymásnak feszülnünk. Ezt reméltük a pápalátogatástól.
Ez a megosztottságérzést ismerjük Magyarországon is
A helyzet összetett. Mindig vannak, akik a katolicizmust a jobboldallal akarják összeboronálni, és vannak politikai pártok, amelyek meg-meglobogtatják a katolikus zászlót, hogy így szerezzenek új szavazatokat. Nyilánvaló az is, hogy vannak jobboldali katolikusok, és hogy ők vannak többségben, de szép számmal vannak azért balos híveink is. Tény, hogy az élet védelmével kapcsolatos kérdések, az abortusz tilalma, az eutanázia elutasítása és hasonlók inkább a jobboldalhoz kötődnek. A spanyol püspöki kar maga is sokszínű. Vannak inkább konzervatív, és vannak kifejezetten nyitott egyházi vezetőink, akik – persze nem a nyilvánosság előtt – ütköztetik is a nézeteiket. Szó sincs bármelyik oldal melletti elköteleződésről.
Ferenc pápa elég határozott kézzel állította át az egyház hajóját a nyitott kapuk, a szinodalitás és a beszélgető-meghallgató egyház irányába, de Leó pápa is elkötelezettnek látszik a társadalmi tanítás megújítása iránt, elég a névválasztásra és első enciklikájára utalnunk. A spanyol egyház mennyire rezonál erre a folyamatra?
Úgy gondolom, Ferenc pápa olyan várakozásoknak adott hangot, amik számos hívőben és egyházi körökben is megfogalmazódtak már korábban. Legelső könyvemben, az En tierra de nadie [Senkiföldjén] oldalain, amely XVI. Benedek megválasztásakor jelent meg, azt fejtegettem, hogy sokan vannak várakozó állásponton az egyházban. Ők azok, akik szeretnének az egyházhoz tartozni, de kissé
bizonytalanok, hol is a helyük. Tizenöt évvel később, már Ferenc pápasága idején, az En tierra de todos [Mindenki földjén] című kötetemben visszatértem erre a kérdésre. Azt tapasztaltam, hogy már jóval több szó esik a nők szerepeiről, az elváltak helyzetéről, a fiatalokról, és mindazokról, akik valami oknál fogva külön bánásmódot igényelnek. A helyzet az, hogy kiderült: sok érzékenységnek helye van az egyházban, mert igencsak különböző helyzetek adódnak az életben. Sajnos mai polarizált világunkban a konzervatív és a haladó vélemények túl sokszor ütköznek, noha az volna a kívánatos, hogy a nézeteltérések párbeszédhez, ne pedig eltávolodáshoz vezessenek. Úgy vélem, a Lélek ösztönöz új irányok keresésére, és a lélek buzdít az értékes hagyományok megőrzésére is – Spanyolországban ugyanúgy, mint a világ más részein.
Milyen témákkal, területekkel és mekkora hatással foglalkozik a spanyol egyházon belül a Jézus Társasága?
Legerősebben még mindig az oktatásban vagyunk jelen, hetven-egynéhány középiskolával. Jezsuita sajnos már nem jut mindegyikbe, és ha mégis, akkor is elsősorban lelkészi minőségben és csoportok kísérőiként vannak jelen, ezért évek óta nagy hangsúlyt fektetünk a tanárok és munkatársak identitásának formálására, illetve a vezetők képzésére.
Fotók: Gruber-Végh Zsuzsanna
Pedagógiai vagy spirituális értelemben?
Elsősorban a jezsuita missziónkkal, az ignáci lelkiséggel és provinciánk apostoli tervével kapcsolatban képezzük őket, hiszen megfelelő szakképzettséggel már rendelkeznek. Vannak egyébként kifejezetten erős jezsuita egyetemeink és főiskoláink is Madridban, Bilbaóban, Sevillában és másutt, és még mindig jelentős számú jezsuita tanít teológiát. Ezt a missziót szeretnénk is minél tovább megtartani. A lelkiségi területre szintén jelentős hangsúlyt fektetünk Spanyolország-szerte: vannak lelkigyakorlatos
házaink, lelkiségi központjaink, és persze az Ignác életéhez kötődő kegyhelyek. Komoly igényt tapasztalunk továbbá a lelkigyakorlatok és a megkülönböztetés iskolája iránt két lelkivezető-képző központunkban. E két alapvető tevékenységkör mellett továbbra is jelen vagyunk egy sor
templomban és plébánián – habár egyre kevesebb helyen, de ahol van templomunk, ott jelentős a közösségi élet és a lelkipásztori aktivitás.
Hogy áll a rendtartomány a hivatásokkal?
Az a jó hír, hogy vannak. Sok más spanyolországi szerzetesrendnél egyáltalán nincs utánpótlás. Folyamatosan sok az érdeklődő, és minden évben van, aki megteszi az utolsó lépést is. Vannak, akik az egyetemi lelkészségeinken keresztül érkeznek, de meglepő módon sokan az interneten találnak ránk. Külön lelkipásztori csapatunk foglalkozik az ilyen útkeresőkkel. Világos ugyanakkor, hogy azok az idők rég elmúltak, amikor minden évben több százan kérték felvételüket a Társaságba. Amikor annak idején
beléptem, még több mint kétezren voltunk spanyolok, és a többség messze volt a nyugdíjaskortól, mára alig ötszázan maradtunk, és az atyák fele igencsak hajlott korú. A folytonosság mindenesetre biztosított, de arra kell berendezkednünk, hogy szűkül a jelenlétünk. Jó, ha valahol kétszáz fő körül stabilizálódik a létszámunk. Megváltozott a társadalom, a családok szerkezete, a vallásosság és persze a fiatalok hivatásról meg az elköteleződésről alkotott elképzelései. Látszik ez a házasságkötések számán is.
Úgy tűnik, az örök igen kimondása nehezebb, mint akár csak ötven évvel ezelőtt. Igazi szociokulturális változás ez, a népegyház helyét minden bizonnyal egy sokkal kisebb létszámú, elkötelezettebb és a társadalomba sokkal kevésbé beágyazott egyház fogja átvenni.
És mi a helyzet a nagy szociális apostol rendfőnök, Pedro Arrupe országában a Jézus Társasága szociális tevékenységeivel, amilyen a migránsok, a társadalom peremére szorultak, az elesettek szolgálata? Mint szociológust is kérdezem.
Valóban, különösen is fontos számunkra az evangélium társadalmi vetülete. Nos, a szociális szektorban több területen is aktívak vagyunk. Migránsokkal több házunkban dolgozunk, nemcsak befogadó központokat működtetünk, de van olyan közösségünk több spanyol városban is, ahol együtt laknak a migránsok a jezsuitákkal. Madridban a provinciálisunk épp egy ilyen közösségben él. Marokkóban is jelen vagyunk, hogy helyben tudjunk reagálni a Kanári-szigetekre vágyódó menekültek problémáira. Hasonlóan fontos a kiszolgáltatott helyzetben lévő fiatalok támogatása. Itt, Asztúriában és Alicantéban van egy-egy befogadóhelyünk. Működik egy sor szegényekre fókuszáló, illetve harmadik világba irányuló fejlesztési programunk, és érzékenyítő tréningeket is tartunk. Fontos témánk továbbá a társadalmi kiengesztelődés szolgálata. Különösen mai polarizált korunkban, amikor egyre nagyobbak a társadalmi különbségek, s ezzel egyidejűleg csökken a tolerancia, és nő az agresszivitás. Nem kétséges, hogy dolgunk van ezen a területen, az egyházon belül és a társadalom minden szintjén. Nagy kihívás, hogy vajon hogyan tudjuk ezt átfogóan megvalósítani. Mindemellett az internet világában is hangsúlyosan jelen vagyunk. Rendtartományunk nagyon korán belevágott egy sor online projektbe, digitális irodát alapított, honlapok százait készítette el, köztük a Napi útravaló spanyol változatát és
a lelkiségi tartalmakat összefogó Pastoral SJ portált.
Az elmúlt években TikTok-videós csatornával és mesterséges intelligenciát használó, személyes lelkiéletmód-applikációval is előrukkoltak. Megéri alámerülni a virtuális valóságba? Jó dolog a digitális evangelizáció?
Válasszuk kétfelé a választ. Egyfelől én magam abszolút torkig vagyok az összes közösségi hálóval. Mégis ott vagyok rajtuk, méghozzá jó régóta, mert csakugyan hatalmas evangelizációs lehetőséget látok bennük. Sokkal több emberhez és sokkal közvetlenebbül el lehet jutni általuk, mint nélkülük. Mégis úgy érzem, többet érek el a könyveimmel. A közösségi média lehetővé teszi ugyan, hogy rendkívül széles körben megismertess valamit, ugyanakkor ha elmélyülésről vagy valami komolyabb tartalomról van szó, továbbra is a hagyományos, analóg módszerek vezetnek eredményre. Úgyhogy nem is függök túlságosan az online hálózatoktól: meg-megosztok ezt-azt, de nem „etetem” folyamatosan tartalommal, és egyáltalán nem érzem, hogy kényszeresen állandóan ki kellene raknom valamit. Nem is volnék képes folyton reagálni az emberek reakcióira. Jellemzően nem válaszolok semmire, a vitákat elkerülöm, noha tudom, hogy az hozna csak igazán elérést. Azt gondolom, nemigen szolgálja az egyház ügyét, ha belemegyünk a kommentháborúkba, mert végső soron csak a megosztottságot erősítik. Erre semmi szükség.
A Jézus Társaságában hagyományosan létezett a scriptor, azaz író jezsuita, akiknek a könyvírás volt a fő feladata. Önnek több tucat könyve jelent meg, van, amelyiket húsznál is többször nyomtak újra. Scriptornak tartja magát?
Rajongok az írásért, nem kétséges, és lenyűgöz, sőt, mármár irigységgel tölt el, ha belegondolok, annak idején léteztek úgynevezett íróházaink, ahol egy egész közösségnyi olyan jezsuita élt együtt, akik csak írással és előadások tartásával foglalkoztak. A mai életmódunk mellett ugyanakkor ez egyszerűen nem lenne működőképes. El sem tudom képzelni, hogyan telne egy munkanapom, ha csak és kizárólag írnék…. Merthogy előadásokat és képzéseket tartok, részt veszek a kiadónk munkájában, rendtartományi szintű megbízásaim is vannak, és soksok lelkipásztori feladatot vállalok – ez utóbbiak közül azok vonzanak legjobban, amikor zenével evangélizálhatok. Manapság ez a „multitasking” működésmód a realitás. De talán lesz még lehetőségünk újra a régi humanisták életét élni: a művészeteket tanulmányozni, sokat utazni, még többet olvasni, és a minket körülvevő világ
dolgairól gondolkodni.
Remek hasonlat. Annak idején is ez lebegett a szeme előtt, amikor szociológiára jelentkezett?
Az igazság az, hogy mielőtt beléptem volna a Társaságba, úgy gondoltam, jogot fogok tanulni. Nem mintha annyira lelkesített volna a törvények világa, egyszerűen csak szép karrierre és jó fizetésre vágytam. Persze azzal, hogy felvételemet kértem a jezsuita rendbe, megváltoztak a prioritások – az viszont nem, hogy a jog továbbra sem érdekelt túlzottan. A kötelező filozófiai képzés során fedeztem fel a szociológiát. Volt egy bevezetés a szociológiába című tantárgyunk, és egészen egyszerűen lenyűgözött, amivel ott találkoztam. A pszichológiát, filológiát és egy sor más bölcsészettudományt ismertem már addigra, de a szociológiának még csak a nevét sem hallottam. Anélkül, hogy tudtam volna, pontosan miről szól, megtetszett az a látásmód, amellyel ez a tudományág rendet igyekszik tenni a társadalomban, hogy megpróbálja értelmezni a mindannyiunkat érintő mozgásokat és tendenciákat, azt, ahogyan összefonódik a politika, a gazdaság, a kultúra és maga az emberiség. Amikor mindez összeállt bennem, az elöljáróimhoz fordultam, és azt kértem, hadd folytassak szociológiai tanulmányokat. Nem volt akkoriban más szociológus a Társaságban, ezért eleinte nem nézték jó szemmel, de aztán belátták, hogy jó a megérzésem. A döntés számomra igazi telitalálatnak bizonyult. A szociológia megtanított egyfajta gondolkodásmódra, és egy életre meghatározta, ahogyan a dolgokhoz állok. A könyveimben, de még a lelkiségi dolgaimban is ott ez a kettős látásmód, a hívő emberé és a szociológusé, ami lehetővé teszi, hogy nagyon sokan magukra ismerjenek abban, amit leírok.
Mondana erre pár példát?
A Bailar con la soledad [A magánnyal táncolni] című könyvemben, amely csakugyan több mint húsz kiadást ért meg, a magány oly emberi érzéséről adtam egy hívő olvasatot, amely egyszersmind magyarázatot ad arra, miért és hogyan erősödik az elmagányosodás korunkban. Egy olyan társadalomban, amelyben az emberek minden korábbinál szorosabban kapcsolódnak, ugyanakkor minden korábbinál többet vannak egyedül, amelyben állandó zaj vesz minket körül, és amelyben ugyanakkor elveszettnek érezzük magunkat. Bailar con el tiempo [Az idővel táncolni] című folytatásában hasonló módon írtam napjaink gyors lejáratú carpe diem társadalmáról. A La alegría, también de noche [Öröm, éjszaka is] pedig a boldogság evangéliumi és mai világunk által kínált értelmezésére reflektál.
Hogy érzi, sikerült jobbá tenni a világot, de legalábbis Spanyolországot a könyveivel?
Nos, az egyik, amit mondogattam magamnak, amikor elkezdtem könyvet írni, hogy nem azért írom őket, hogy bebizonyítsam, milyen bölcs vagyok. Mindegy is, hogy az vagyok-e, a lényeg, hogy olyan könyveket írjak, amelyeket az emberek képesek elolvasni, és senkinek se törjön bele a bicskája, mire megérti, mit akarok mondani. Kimondottan sok erőfeszítésembe kerül, hogy egyszerűen fogalmazzam meg a mondandómat. Azért törekszem erre, mert az emberek valójában azért olvasnak könyvet, hogy segítsen rátekinteni a saját életükre. Nagyon sok olvasómtól kapok olyan visszajelzést, hogy úgy érezte, mintha róla szólna ez vagy az a könyvem. Valójában rólam szólnak a könyveim, de a helyzet az, hogy sokkal-sokkal jobban hasonlítunk egymásra, és sokkal több közös ügyünk van, mint gondolnánk. Szerintem ezért jó a könyveim fogadtatása.
Miről fog szólni a legújabb kötete?
Októberben jelenik meg Bailar con Dios, azaz Istennel táncolni címmel. Azért kezdtem bele ebbe a táncos trilógiába, mert az volt az érzésem, hogy túldramatizáljuk a dolgot, amikor az életünk nehézségeiről beszélünk. Küzdelem valami ellen, harc valami mással, és így tovább. Szerintem nem érdemes hadakozni a dolgok ellen, inkább jó volna megtanulni táncolni velük. A tánc persze metafora, arra utalok vele, hogy tanuljunk meg kimozdulni a komfortzónánkból, viszonyulni a dolgokhoz, és apránként tökéletesíteni a hozzáállásunkat. A tánc maga is sokféle lehet: társas tánc, szólótánc, vidám, szomorú, gyors, vad, dühös, békés. Ebből a képből született az első könyv ötlete: hogyan lehetne mindezt a magányra vetíteni? Arról akartam írni, hogyan vagyunk képesek szembenézni és táncra kelni a magánnyal. Mindannyiunk életében ott a magány. Mennyivel jobban hangzik, hogy tanuljunk meg táncolni vele, ahelyett, hogy meg kellene küzdeni vele, nem? A második az idővel táncolásról szól. Hiszen az idő lehet a szövetségesünk, de az ellenségünk is, attól függően, hogyan éljük a múltunkat, a jelenünket és a jövőnket. Végül a legnagyobb kihívást az jelentette, hogy magáról a hitről hogyan tudok ebből a metaforából kiindulva beszélni. Az Istennel táncolni című részt írtam a legtovább az összes könyvem közül, két egész éven át, de nem bántam meg. Arról szól, hogy a hitünk voltaképp egy Istennel járt tánc története. Az életünk nem más, mint táncolás Istennel. Ő felteszi a zenét, mi pedig mozogni kezdünk.
Az új könyvével egyszerre fog megjelenni magyarul az Így szólt Jézus harmadik kötete. A sorozat eredeti spanyol szövegét ön írta. Mesélne egy kicsit arról is, hogyan született a gyerekeknek szóló evangéliumoskönyvek ötlete?
Tizenöt évvel ezelőtt kezdtünk bele harmadmagammal a globális jezsuita kezdeményezés, a Pray as You Go internetes ignáci imasorozat adaptálásába (magyar nyelvű változata Napi útravaló néven ismert, hangzó formában kínál a napi evangéliumra épülő elmélkedést és zenés meditációt – a szerk.). Ahogy a világon mindenhol, nálunk is nagyon jó volt a fogadtatása, de nagyon hamar felmerült bennünk, hogy nem csak felnőttek számára lenne hasznos. Azt tűztük ki célul magunk elé, hogy ha minden napra nem is, de legalább a vasárnapokra és a legfontosabb ünnepekre készüljön egyszerűsített gyerekverziója. Ehhez mindenekelőtt azaznapi evangéliumokat kellett úgy átírni (ez az én feladatom volt), hogy gyerekek szájából, gyerekek számára is érthető legyen – az volt ugyanis az ötletünk, hogy gyerekekkel fogjuk felvenni a hanganyagot. Nagyon szép folyamat volt, ahogy a felvételek során finomodott és alakult a szöveg: ha egy-egy szót nem értettek a gyerekek, kicseréltük, és sokszor őket kérdezgettük, hogy mondanák ezt vagy azt. Három csodálatos év telt el ezzel, és nagy sikere lett. Könyvváltozatra eredetileg egyáltalán nem gondoltunk. Az ismerős családok unszoltak, hogy de jó lenne, ha nem csak internetes hangzóanyagként lennének elérhetők a gyerekek evangéliumai. S ha már belefogtunk, írtam bevezetéseket is a liturgikus év időszakaihoz, majd végül jött az ötlet, hogy Cova készítsen illusztrációkat minden kis szövegrészlethez. Bár sokat kérdezett, javaslatokat tett, és volt, hogy vázlatokat is küldött, alapvetően egyedül dolgozott. Zseniálisan egyéni stílusa van, de szerintem az a legeslegjobb a rajzaiban, hogy csomó apró részletben mai utalásokat ismerhetünk fel: egy-egy konkrét személyt, helyszínt, épületet, eszközt, tárgyat. Ezzel is arra hívja meg a gyerekeket, hogy tanulják meg olvasni, azaz figyelmesen, elidőzve, szemlélődve értelmezve nézegetni a képeket.
Meglepett, hogy többször is utalt a zenére. Milyen szerepet játszik az életében?
Alapvető fontosságú számomra. Mindig is szerettem, és habár sose jártam zeneiskolába, gitározok, fuvolázok, és valamennyire zongorázni is megtanultam. Nagyon sokat használom a dallamokat lelkipásztori céllal. Akárhol szolgáltam, mindig alapítottam kórust is. Többször kipróbáltuk, és még a vadidegen embereket is összehozza, ha rendszeresen közösen énekelnek. Az együtt zenélés közösséggé formál, és egy csomó mindenre megtanít. Például arra, hogy működj együtt másokkal, gondozd a tehetségeket, egyúttal pedig tiszteld a határaidat. Hozzásegít, hogy megtaláld a helyed mások között, és úgy hallasd a hangod, hogy közben a többieket is halljad. Arról nem is beszélve, hogy a zene az imádságot is képes támogatni a maga kifejezőerejével. A Napi útravalóhoz az elmúlt tizenöt évben minden áldott napra én választottam a zenét, ami azt jelenti, hogy végighallgattam a fél világ katolikus dalait. Azt szoktam mondani, a zene ott van mindenkiben, csak arra vár, hogy kiengedjék. És már egy kicsi segítség elég, hogy mindenki rátaláljon a saját belső zenéjére.
