Égető kérdések – jezsuita válaszok

Három kérdés, amely sokunkban megfogalmazódik, amikor próbáljuk saját életünkre, mindennapi helyzetekre vonatkoztatni az egyház tanítását. Olvasóink kérdéseire minden lapszámunkban más jezsuita válaszol: az ignáci lelkiség gazdag közös hagyományából merítve, de a maguk módján mutatnak utat, hogyan érdemes eljárnunk Jézust követve.

1. Sajnos az unokáim hitetlenek, kinevetnek, ha arról beszélek nekik, hogy vasárnaponként misére kell menni. Mit rontottunk el a nevelésükkel?

A hit továbbadása összetett valóság. A nagyszülők vallásossága által az unokák szinte természetes módon szívják magukba a hitet. A nagyi által tanított esti és reggeli imádság, templomlátogatás, a képes Biblia lapozgatása és történetek mesélése, ha szeretetteljes légkörben zajlik, nagyon mély és pozitív tapasztalatokat adhatnak a gyerekeknek Istenről, hitről. Az viszont, hogy serdülőként vagy felnőttként vallásos marad-e valaki, leginkább a kortárskapcsolataitól függ. Ha lesznek katolikus barátai, ha tud egy jó kortársközösséghez csatlakozni, akkor többnyire fejlődni fog a hitben. Ha ez nincs, akkor a legtöbb esetben a vallásosságot – mint a gyermekkor egyéb szokását – maga mögött hagyja a fiatal. A nagyszülő befolyása ilyenkor már elég csekély. Egy másik szempont: nem érdemes az unokák felé a kötelesség oldaláról közelíteni a dolgokat: „misére kell menni”. Fura is lenne, ha egy tizennyolc éves fiatal azért menne újra templomba, mert a nagymamája azt mondta, hogy „kell”. Többet jelent, ha a nagyszülő inkább mesél arról, hogy neki mit jelent a vasárnapi szentmise vagy egyáltalán a keresztény hit. Az élet- és hittapasztalat megosztása akkor is érték, ha az unoka nem tér vissza rögtön a templomba: lehet, hogy évek múlva éppen ennek a beszélgetésnek az emléke is útjelzője lesz Istenhez való visszatalálásának.

2. Mostanában sokat gondolkodom azon, mit jelent a mai világban hívőként élni. Ha a régi szentek életét olvasom, az az érzésem, hogy manapság annyira más a világ, hogy lehetetlen betartani az egyház parancsait. (Még a szó is szörnyű, hogy parancsolgat az egyház…)

A szent királyok és királykisasszonyok kora bizony rég elmúlt, és meglehetősen idegenül hathatnak a középkori jámborság bizonyos elemei, például amiket Szent Margit legendájában olvasunk. Valóban egészen más világ volt az övéké. De azért vannak mai feldolgozások, amelyek meglepően közel tudják hozni a régmúlt korok szentjeinek alakját is, és az ő soraikban is vannak olyanok, akik még ma is különös frissességgel, sőt elementáris erővel rendelkeznek. Árpád-házi Szent Erzsébet vagy Assisi Szent Ferenc a mai fiatalokat is mélyen meg tudja érinteni. Ugyanakkor érdemes olyan szentek vagy hitvallók életét is megismerni, akik szinte kortársaink voltak, mint II. János Pál pápa, Teréz anya, Gianna Beretta Molla, Carlo Acutis, Rosario Livatino, Sandra Sabattini, Bódi Magdi vagy éppen Kaszap István. Ők nem annyira parancsokat akartak betartani, bár nyilván fontos volt számukra az egyház, hanem mindenekelőtt Jézus tanítványai és követői voltak, Jézus személye ejtette őket rabul, és ebből következett egy olyan életforma, amely sokszor értetlenséget váltott ki a környezetükből. Az evangélium útja minden korban és kultúrában felkiáltójel-erejű. A szentek alaptapasztalatához érdemes közel kerülni, ez pedig a Jézussal való találkozás. Egy Szent Ignác-i lelkigyakorlat remek lehetőség lehet az Úr Jézus mélyebb megismerése és szorosabb követése útján.

Ami a parancsokat illeti – bizony nem éppen divatos kifejezés ez, berzenkedünk is tőle, nehezen fogadunk el magunk fölött tekintélyt. De érdemes feltenni a kérdést: Ki az, mi az, aminek valóban tekintélye van felettem? Mi az, ami valójában befolyásolja és meghatározza a vélekedésemet és a viselkedésemet? Mennyire reflektálunk arra, hogy gyakran szó nélkül belesimulunk korunk divatjaiba, önként engedelmeskedünk a korszellemnek, amely persze a szabadság, az önmegvalósítás vagy a szórakozás színes csomagolópapírjába van tekerve. Óriásvállalatok okoskütyüi ejtik rabul figyelmünket. Függőségek sorozatát teremtette meg modern világunk. Itt nincsenek „parancsok” – hiszen senki nem utasít rá, hogy napi x órát lógjunk a telefonunkon –, mégis olyan könnyen a foglyukká válhatunk. Isten és az egyház parancsai igazából olyan útmutatások, amelyek keretet adnak a keresztény és a boldog élethez. Ha csak az egyház öt parancsára gondolunk (a vasárnap megszentelése, böjti napok, húsvéti szentségek, egyházi házasság, a közösség anyagi támogatása), ezek olyan minimumok, amelyeket igazából nem is kellene kimondani, mert annak, aki komolyan Jézushoz tartozik, a legtermészetesebb, hogy például hetente találkozni akar vele az oltáriszentségben, vagy hogy ha megházasodik, Isten áldását kéri erre az életdöntésre. Mindenki függ valakitől vagy valamitől, mindenki engedelmeskedik valamiféle „parancsnak”, még ha ez nincs is világosan megfogalmazva és kimondva. A keresztény ember Istentől függ, neki engedelmeskedni pedig a legnagyobb szabadság és a legteljesebb boldogság.

Forrás: Pixabay

3. Jézus gyakran mondja, hogy „ne féljetek”, de én gyakran szorongok. Mi segíthet abban, hogy jobban rá merjek hagyatkozni a Szentírás szavaira?

Talán az, ha elkezd beszélgetni valakivel a belső világáról, reményeiről és aggodalmairól. Egy ember felé megélt bizalom és a meghallgatottság élménye gyakran segít abban, hogy Isten felé is megnyíljunk, és jobban be tudjuk fogadni a szavát, jobban rá tudjunk hagyatkozni. Néhány ilyen beszélgetés elvezethet oda, hogy felismerem, mi lehet a szorongásom mögött, milyen félelmek, elakadások táplálják a diffúz szorongó érzéseket. Ebben egy igazán jó barát vagy egy mentálhigiénés szakember segíthet. De a szemlélődő imádság is, ha elidőzöm azokkal a bibliai történetekkel, amelyekben Isten meghív embereket, vagy ha szemlélem a „Ne félj!”-párbeszédeket (például az angyali üdvözlet, Péter meghívása). A Szentírás jeleneteibe beleképzelve magamat mélyebben kapcsolatba kerülhet az életem a bibliai szereplők történetével, az ő helyzetükre, érzéseikre való nyitottságban felismerhetem a saját valóságaimat is, és az isteni „Ne félj!” felszólítás is mélyebben érhet talajt bennem. A dicsőítő imádság is segíthet, például karizmatikus dicsőítő dalok éneklése, melyek fókuszában Isten irgalma, nagysága, gondoskodása és hűsége áll. A dicsőítő ima hozzájárulhat, hogy kilépjünk önmagunkból, saját perspektívánkból, nyomorúságainkból, és rácsodálkozzunk Istenre, aki a mindenség Ura és Gondviselője, Aki a Hatalmas és Jóságos, aki szeret, és aki mellett nincs okunk a félelemre.