Florida, a paradicsom
Te még szundítasz? Mi mást is csinálnál reggel 5.30-kor, igaz? Csak fecsegni akartam. Semmi fontos, csak hallani akartam az álomszuszék hangod. Itt most tér nyugovóra a ház. Igen, III. Ronald, a cocker spániel is. Nem, ő nem az ágyban, hanem itt az ágy melletti szőnyegen, azt megengedem neki. Amúgy iszonyú aranyos, csak foglalkozni kell vele, nem pedig leszedálni, hogy ne ugasson, elvégre azért kutya. Tintin meg melletted, a frissen mosott ágynemű alatt? Nyilván most fordul a másik oldalára, jóízűen vicsorogva az áfonyás-nyúlmájas Petcheffel a bajszán. Szar az élet, mit ne mondjak, szulinai kóbor kutyából minden átmenet nélkül újlipótvárosi ficsúrrá válni, na erre a metamorfózisra is csak kivételes egyedek képesek. Ezt nem lehet tanulni, erre születni kell.
Láttad a videómat? Ja, persze, lájkoltad is. Kicsit elbizonytalanodtam. Annyi minden másról is beszélhettem volna még, de persze minden kiment a fejemből, amikor tudja az ember, hogy a világháló nagyérdemű publikumához szól, van, hogy egyszerű dolgokat is eltéveszt, én is tengert mondtam óceán helyett, és amikor hazabicikliztem, felvehettem volna a villákat, amikről egész idő alatt szó van, de az is kimaradt. Trumpnak is van itt egy óriási rezidenciája. Na mindegy, ez még work in process, meg legalább a feliratokkal sikerült valamit korrigálnom, így is akkora elérésem volt, meg is lepődtem. Az emberek már csak filmfesztiválokon néznek ismeretterjesztő filmeket, amúgy mindenki ezeket a privát beszámolókat szereti, mert így megvan az az élményünk, hogy a világ egy másik pontján mindannyian részesei lehetünk ugyanannak a pillanatnak, és ez azért powerful. Mint maga az óceán. Meg akarom mutatni azt a sok gyönyörűséget, amivel itt találkozom, ez az új misszióm.
Képzeld, voltunk tegnap Hemingway házában Key Westen! Jó lett volna, ha te is velünk vagy, de elárulom, hogy kárpótlásképpen vettem neked ott valamit. Ott is baromi nagyban ki van rakva a falra az a pulcsis kép róla, ami nálad is ott volt a konyhában, és tudod, hogy én irtózom a trófeáktól, elborzaszt ez a vadászszenvedély, a bikaviadal-mánia meg ez az egész hímsoviniszta vibe, de azt meg kell hagyni, hogy ez a ház a sok buja növénnyel, a tömörfa bútorokkal, az írógéppel, a tükörrel a szobában, na és a saját maga által tervezett úszómedencével azért pazar. Van benne valami egészen rabul ejtő. A második feleségével, Pauline-nal éltek itt, volt két gyerekük meg rengeteg macskájuk, ma már ez a leghíresebb ház a környéken, gyakran bérbe adják rendezvényekre, akkor is pont egy esküvőre készültek, amikor ott jártunk. Emlékszem, az a régi antikváriumos Akiért a harang szól ott volt az éjjeliszekrényeden, ceruzával jegyzeteltél bele.
Én meg mindennap vészforgatókönyveket gyártok magamnak arra az esetre, ha otthon balul ütnének ki a dolgok. Hogyhogy mire gondolok, Maja, csak elég olvasni a híreket. Nincs üldözési mániám, de tuti nem maradok otthon, ha hozzánk is elér ez az egész, mindig körbe voltunk torpedózva, és olyan nincs, hogy mindent meg lehet úszni. Talán Costa Ricába kéne költözni. Jó, oké, abban igazad van, hogy ezek erőnk felett álló dolgok, és bíznunk kell az életben, de attól még félelmetesek, és én nem tudok másra gondolni, csak hogy a bombákkal pillanatok alatt romba lehet dönteni egy várost, de felépíteni már jóval hosszadalmasabb, és eltűnnek az épületeink, eltűnik a karakterünk, az identitásunk, minden, ami minket jelenthetett valaha. A háború nem válogat. De érdekes, hogy amikor befogadtam két ukrán menekültet egy hétre, akik aztán mentek tovább Münchenbe, akkor ez kicsit sem ért el hozzám, ahhoz, hogy egyáltalán megsúroljon, egészen Amerikáig kellett jönnöm, és pont itt, ebben a floridai kertvárosi idillben tört rám a frász. Egyik éjszaka felriadtam, csupa víz volt a mellkasom, az a vékony paplan is, amit Pali feleségétől, Eteltől kaptam, percekbe telt, mire újra egyenletesen tudtam venni a levegőt. Aztán lementem a kertbe, Ronald kicsit bágyadt volt, de jókedvűen ügetett utánam, pont, mint amikor reggeli sétára megyünk. A hibiszkuszbokornál megállt, csóválni kezdte a farkát, és tépni kezdett valamit a fűben, egyszer-kétszer még a levegőbe is feldobta: Pali Speedo papucsa volt. Pár percre leültem a medence szélére, és belelógattam a lábam, langyos volt a víz, a levegő fülledt, mégis jó illatú. Oldalra billentettem a fejem, de nem mertem lehunyni a szemem, éreztem, hogy seperc alatt beledőlnék a vízbe. Egész általánosban úsztam, én is, a húgom is, ott voltak az érmek a szobánkban, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy pár karcsapásért fémeket akasztanak a nyakunkba. Most is érzem az orromban a klór, a vizes fürdőruha szagát, a nap épphogy megcsillan az edzőnk fémsípján, még csak a szájához érinti, nem fúj bele, aztán felhangzik a sípszó, megremeg a combhajlító izom, ahogy elrúgom magam a faltól, egy pillanatig még látom a szemem sarkából a lelátót, aztán már le is buktam, és most hosszú percekig csak a zubogás lesz meg én, a le-föl, és azok a kopott sárga műanyag székek, amiken soha nem ül senki.
Forrás: Chris Robert/Unsplash
Itt újra elkezdtem úszni. Mindennap korán kelek, beugrom a vízbe, élvezem, ahogy kapkodnom kell a levegőt, amikor a hideg a gyomromig hatol, de ez csak rövid ideig tart, aztán a testem alkalmazkodik. Leúszom a távot, Ronald néha elporoszkál a medence mellett, de leginkább magával van elfoglalva, tudja, hogy csak később megyünk sétálni. Odabentről mindig a CNN szól, amikor megtörlöm a hajam. A teraszról csak egy hatalmas fotelt látok a nappaliból, a tévé villódzó fényeit, Pali könyökét a fotel karfáján. Szokás szerint bóbiskol. Persze ott vannak a szobában a könyvekkel megrakott polcok, a karcsú, aranyszínű gyertyatartók és a festmények is a falon, de ezeket inkább csak észlelem, nekem a fotel jelenti a szobát. Pali mindig meséli, hogy amikor megérkezett Amerikába az ötvenes években, a tévé volt az egyetlen barátja, a reklámokból tanult meg angolul, és ezt később másoktól is hallottam az ottani magyar klubban. Elküldtem a videót, amin a „Talpra magyar”…-t szavalja, ugye? De ez érdekes, mert ő száz százalékig amerikainak vallja magát, mégis. Amikor látom a piros Tommy Hilfiger pólójában rib eye steaket enni a kedvenc éttermében, vagy összerakni a Remingtonját, hogy elkápráztassa az ikreket a vadászkalandjaival, vagy csak a magasba lendíteni a golfütőjét itt, a lakóparkhoz tartozó pályán, olyankor el is hiszem. Hallom is, hogy nem tudja úgy pörgetni az r-eket mint mi, puhábban beszél, nyúlósabban, mint az amerikaiak. De amikor nézegetjük a fotóalbumokat, és előkerülnek a cikcakkos szélű régi képek az apukájáról, amin szövetkabátban, kalapban áll a Parlament előtt, akkor kicsit mindig elreked a hangja. Egy képviselő, akinek az Újvilágban komornyikként kellett újrakezdenie Rooseveltéknél, hogy Palinak már jobb legyen. Igen, ezt a hogy jobb legyent mindig elismétli.
Szeretek itt lenni. Egészségesen élek, minden reggel avokádót és tojást eszem, aztán felpattanok a biciklire, és meg sem állok délutánig. Lett egy saját biciklim is, képzeld. Úgy volt, hogy Etel kitalálta így hatvan felé, hogy jó lenne megint olyan fittnek lenni, mint amilyen a negyvenes éveiben volt, ezért kinéztünk neki egy bringát a mallban, de ő valamiért nem mert ezzel előhozakodni Palinak, és engem kért meg, hogy járjak közben. Elmondtam Palinak, aztán hárman újra elmentünk a mallba, és megvettük Etelnek kétszáznyolcvanhét dollárért azt a csomagtartós Schwinn Gateway Hybrid Fitness Bike-ot, amit azon nyomban ki is próbált, és hazáig le se szállt róla, ott jött mellettünk az úton, míg Pali vezetett. Aztán nyolc hónapig elő sem vette. Amikor legközelebb jöttem látogatóba, azt találta ki, hogy mégiscsak jobb lenne kettesben sportolni, és nem egyedül, ezért én is kaptam egy biciklit. Semmi fakszni, semmi erőltetett jótékonykodás, vagy ilyen hülyeség, hogy jó, ezt megkapod, de cserébe le kell mondanod valami másról, mint gyerekkoromban, hogy mondjuk oda kell adnom a régi babáimat az újak helyett.
És megint bementünk Palival a mallba, találkoztunk egy régi tanítványával, aki hosszan szorongatta a kezét, hogy so happy to see you Mr. Hoodjmaashy, és arra gondoltam, hogy elmondhatnám neki, hogy Pali A csárdáskirálynő után kapta a nevét, de azt hiszem, ez hirtelen nagyon távolinak tűnt, a tűzpiros Schwinn Gateway Hybrid Fitness kormányát és a hibátlan fogsorú eladó Can I help you? feliratú kitűzőjét nézegetve. Nem mertem felnézni, amikor azt is megkérdezte, hogy is it your daughter?, csak a nagybátyám karját éreztem a vállamon, ahogy magához húz, azzal a biztos, megnyugtató mozdulattal, ahogy engem apám soha nem tudott megérinteni. Beharaptam a számat, hogy ne sírjak, és hangtalanul ujjongtam, hogy ezt így negyvenöt évesen végre átélhetem. Aztán kértem még egy USA-zászlós matricát a bicikli mellé, és ráragasztottuk a vázra.
Itt vagy? Akkor jó. Felfedeztem, hogy biciklizni a teljes szabadság. Az utakat soha nem tudom megkülönböztetni, nem látni, hol kezdődik valami, vagy hol van vége, mert minden sarkon ugyanaz a Publix food shop, benzinkút és pálmafák, de mióta biciklivel járok, jobban tájékozódom. Volt egy felüljáró, ahol ki volt rakva egy pár bakancs, sokáig azt néztem, ott van-e még, abból tudtam, hogy hol kell lekanyarodni. Holly barátnőm azt mondta, hogy a drog dílerek üzennek így egymásnak, de nem tudom, mi igaz ebből. Néha ki kell kerülni egy-egy elgázolt mosómedvét, iguanát, a múltkor egy teknőst kellett átvinnem az út másik felére. Már messziről látni a teraszunkat, amikor jövök haza, Pali mindig kinn ül a verandán, és integet nekem. Ha kijössz velem ide legközelebb, megmutatom neked egész Boynton Beachet, a madárparkot, a vízre épített sétányokat, a floridai gólyákat, mindent. Puncstortát is sütünk, Pali szereti, mert a gyerekkorára emlékezteti. Várj, Ronald vakkantott egyet. Pali biztos megint elaludt a tévé előtt, megyek, megnézem. Be kell takarni. Majd beszélünk, ölellek.
