Örök húsvét
Húsvétvasárnap tele a lelkünk allelujával, örömmel, boldogsággal. Joggal, hiszen húsvét a mi legnagyobb, sőt azt is mondhatnánk: egyetlen ünnepünk. Mert minden más, amit ünnepelünk az egyházban, csak azért ünnep, mert volt húsvét, mert volt feltámadás. „Ha ugyanis Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a ti hitetek” – kiáltotta oda már Szent Pál az első keresztényeknek. De mi tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van közöttünk, és ezért ünnepelünk, örülünk.
Húsvétvasárnap tele a lelkünk allelujával, örömmel, boldogsággal. Joggal, hiszen húsvét a mi legnagyobb, sőt azt is mondhatnánk: egyetlen ünnepünk. Mert minden más, amit ünnepelünk az egyházban, csak azért ünnep, mert volt húsvét, mert volt feltámadás. „Ha ugyanis Krisztus nem támadt volna fel, hiábavaló lenne a ti hitetek” – kiáltotta oda már Szent Pál az első keresztényeknek. De mi tudjuk, hogy Krisztus feltámadt, itt van közöttünk, és ezért ünnepelünk, örülünk.
Hasznos azonban felidézni, megfigyelni a feltámadás egyes körülményeit. Talán már elgondolkoztatott bennünket az a tény, hogy a feltámadás éjjel, csendesen, tanúk nélkül történt. Így olvassuk az evangéliumban: „A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz” (Jn 20,1). De Jézus már nem volt ott, a feltámadás már megtörtént, tanúk nélkül. Mária Magdolna a zokogásig ki volt ábrándulva. Valamiképpen talán mi is másként szerettük volna elképzelni Jézus feltámadását, ezt a világrengető eseményt, például úgy, hogy fényes nappal történjék, mint három nappal előtte a nagypéntek, félelmetes földrengés, napfogyatkozás közepette, hogy ellenségei térdre rogyva könyörögjenek kegyelemért, hogy a világ végre belássa bűnét. Isten azonban másként rendelte el Jézus feltámadásűt. Azt akarta, hogy az éjszaka csendjének meghittségében történjék. Miért? Azért, mert Jézus nem a gonoszok és bűnösök bűnhődésére, hanem az őt szeretők örömére és boldogságára támadt fel. Krisztus feltámadása nem az ellenségeinek, hanem a barátainak szánt üzenet.
Ez a körülmény, ez a gondolat nemcsak a lelki életünk, hanem a világ és az egyház történelmének sok jelenségére is fényt deríthet. Az igazán nagy események, a nagy megtérések rendszeresen csendben történnek. Ahol sok zaj van, ott ritkán születnek nagy dolgok.
Jézus feltámadása a világ legmegrendítőbb, a történelem egyedülálló eseménye. De éppen ez a legnagyobb esemény rá a tanú, hogy egyetlen feltámadás sem történik látványosan, hanem csendben, de megállíthatatlanul. A lelki életben is ez a törvényszerűség valósul meg. Ma is vannak nagy megtérések, de ezt nem kiáltják világgá az újságok. Az irgalmas szamaritánus ma is járja a világ országútjait, csak nem kísérik fotóriporterek. És ez a gondolat képes új optimizmussal eltölteni csüggedt lelkünket ezekben az apokaliptikus időkben, amikor úgy tűnik, csak halál van, és nincs feltámadás. De nem így van, csupán tiszta szem kell hozzá, hogy meglássuk, Krisztus ma is feltámad, és itt áll közöttünk. A kérdés csak az, hogyan képzeljük el őt. És éppen ez a feltámadás másik jelentős körülménye.
Olga Bakhtina: Feltámadt Krisztus (2016), Forrás: olgabakhtina.com
A feltámadt Krisztus első gondolata nem az volt, hogy elmegy Kaifáshoz vagy Pilátushoz. és megbünteti őket, hanem ott maradt a kertben. és várta övéit, hogy velük találkozzon: először Mária Magdolnával, aztán a többiekkel, mindenkivel, aki kereste őt. Péternek nem rótta fel árulását, nem vonta kérdőre gyávaságukért azokat, aki szétfutottak, nem kérte számon tőlük, amiért magára hagyták a Kálvárián. Amikor pedig a Tibériás tó partján várta őket a sikertelen éjjeli halfogás után, nem rótta meg őket, mondván: „Hiába is erőlködtök, nélkülem úgysem fogtok semmit”, hanem csendesen, szelíden, szinte alázatosan megkérdezte őket, nincs-e valami ennivalójuk. Véssük jól lelkünkbe ezt a képet: a feltámadt Krisztust, amint ott áll egymagában az üres sír mellett, és vár, vagy a tó partján, amint halkan kér egy falat ennivalót.
A Feltámadott ma is ugyanígy viselkedik: senkit nem vádol, senkit nem von kérdőre, senkit nem fenyeget a megsértett Isten nevében, hanem csendesen áll és kérdez bennünket, nincs-e valamink, amit neki adhatnánk. Talán tényleg nem sok mindenünk van, amivel büszkélkedhetünk, de odaadhatjuk neki azt, amink van: szívünket, eszményeinket, szeretetünket. És akkor majd önzetlenségünk révén napjainkban ismét feltámad Krisztus, és a világ felismeri, hogy húsvét nemcsak a mi legnagyobb, hanem a mi állandó, tartós ünnepünk, felismeri azt, hogy a feltámadás most történik. Ihlessen bennünket ebben a nagy szónok, Keppler püspök buzdítása:
„Ahelyett, hogy állandóan saját fájdalmadat és sorsodat siratod, fordítsd tekinteted mások felé. Ahelyett, hogy saját terhedet elviselhetetlennek kiáltod ki, végy magadra valamit mások terhéből is. Ahelyett, hogy állandóan sopánkodsz, érezz együtt azzal, akinek még nehezebb a sorsa, mint a tiéd. Ahelyett, hogy másoktól vársz megértést, vigasztaljál másokat. És akkor sokszor nem tudod majd, hogy mi is történik veled: mások terhét vetted magadra, és a sajátod vált könnyebbé; beteget gyógyítottál, és saját szíved sebe hegedt be; vigasztaltad a szomorút, és saját lelked talált nyugalmat; mások szenvedésén enyhítettél, és saját tövised hegyét törted le; adni akartál, és kaptál; azt hitted, hogy meghalsz, és feltámadtál.”
Részlet az Isten szavának igézetében című kötetből (Agapé, 2011), mely a szerzőnek a Vatikáni Rádióban elhangzott evangéliumi kommentárjait gyűjti egybe.
