Serorák, patrónák, rendalapítók
A Szent Ignác-i lelkiség és szellemi örökség női recepciója
Loyolai Szent Ignác olyan szerzetesrendet alapított, amelynek nincsen női ága – miközben a nők meghatározó szerepet játszottak életében és apostoli tevékenységében is. Asszonyok ápolták, miután Pamplonában megsebesült, vagy amikor beteg volt és kimerült zarándok, nők finanszírozták a tanulmányait; munkatársai, lelkigyakorlatainak első befogadói között is ott találjuk őket. A legújabb kutatások tükrében egyre nyilvánvalóbb, hogy az ignáci spiritualitás története nem szűkíthető le Jézus Társaságának intézménytörténetére, hanem kezdettől fogva olyan női recepcióval is rendelkezik, amely önálló fejlődési utat járt be.
Íñigo López de Loyola nem sokkal születése után elveszítette édesanyját, így nevelését a család dajkájára, illetve Ignác sógornőjére, Magdalena de Araozra bízták. Magdalena, aki Katolikus Izabella egykori udvarhölgye volt, esküvője alkalmával egy Angyali üdvözlet-festményt kapott ajándékba a spanyol királynétól, amely a mai napig a Loyola-várban található. Ez a festmény ugyanúgy nagy hatással volt Ignác lelki fejlődésére, mint a Vita Christi (Krisztus élete) és a Legenda Aurea, a szentekről szóló képes legendagyűjtemény, melyeket 1521-ben éppen Magdalena de Araoz adott a sebesült Ignác kezébe, miközben ápolta őt. Gyerekkorában, szenvedéseiben és megtérésekor tehát a sógornője volt mellette.
A női kapcsolatháló és jelentősége Ignác életében
Ignác Montserratban letette lovagi fegyvereit, Manrézában pedig misztikus lelki átalakuláson ment keresztül, és megírta lelkigyakorlatait. Ehhez az időszakhoz köthető első női követőinek köre, ekkor alakult ki egy életen át tartó barátsága Inés Pascuallal, aki élelemmel, pénzzel látta el. A katalán özvegy és asszonytársai szállást adtak Ignácnak, ápolták, de mindenekelőtt lelki tanítványokká, lelkigyakorlatainak első befogadóivá váltak. Ignác kisugárzására, szellemi erejére az asszonyok különösen fogékonynak bizonyultak. Isabel Roser például Barcelonában pillantotta meg először a templom lépcsőjén üldögélő Ignácot: „Úgy tűnt, mintha fény sugározna az arcáról, és szívemben hangot hallottam, amely azt mondta: hívd őt, hívd őt!” Meghívta ebédre, később pedig élete végéig Ignác egyik legfontosabb támogatója és bizalmasa lett. Több kutató is kiemeli, hogy az Ignác köré szerveződő női kapcsolati háló nem csupán egyoldalú, patrónusi, mecénási sémák mentén képzelhető el, hanem ezek az asszonyok lelkivezetést, lelki tanácsot, életük egészére vonatkozó értelmezéseket kerestek Ignácnál. Befogadták és továbbadták azt a spiritualitást, amelyet képviselt, részt vállaltak azokban a karitatív kezdeményezésekben, melyeket elindított, aktívan használták befolyásukat, kapcsolati tőkéjüket, ha a rend útját kellett egyengetni.
Ennek jó példája az Ignác római működésének idején kialakult női támogatói közösség, melynek intézményesült formája a Szent Márta-ház volt. Amikor 1537-ben Ignác Rómába érkezett, megdöbbentette a prostitúcióból élő nők hatalmas száma. Számukra alapította a házat, ahol esélyt kaphattak arra, hogy életmódjukon változtatva szerzetesként vagy házasságban folytassák. A legmagasabb római társadalmi körökből kerültek ki a ház legfontosabb patrónái: Vittoria Colonna (Pescara márkinője), Juana de Aragón (Tagliacozzo hercegnője), Catarina Pio di Carpi grófnő, Margarita de Austria („la Madama”), Elena Orsini és Leonor (Eleonor) de Osorio, a császári nagykövet felesége. Az arisztokrata hölgyek nemcsak tevékeny részt vállaltak az ignáci küldetésben, hanem a jezsuiták intézményesülésében is fontos szerepük volt. A szakirodalom szerint például Margarita de Austria közbenjárása kellett ahhoz, hogy III. Pál pápa jóváhagyja a Társaságot, és ő volt az, aki tompította V. Károly jezsuitákkal szembeni ellenérzését is.
Ignácnak tehát jó tapasztalata lehetett arról, hogy a nők autonóm és kompetens módon tudnak szervezői, szociális vagy lelki feladatokat ellátni.
Ward Mária látomása
Forrás: Wikimedia Commons
Jezsuita nők
Ennek ellenére a jezsuita rendnek története során csupán négy női tagja volt, sőt, 1547-ben Ignác a pápához folyamodott, hogy a Szentszék mentse fel a Társaságot a női közösségek kormányzásának, felügyeletének kötelezettsége alól (Ezt a Licet debitum kezdetű bulla mondta ki 1549-ben). 1545-ben ugyanis Isabel Roser, a gazdag barcelonai özvegy, valamint két társa – Francisca Cruyllas és Lucrecia de Bradine – szegénységi, tisztasági és engedelmességi fogadalmát tettek Ignác előtt, és elköteleződtek a Jézus Társasága lelkisége és apostoli küldetése iránt. A Társaság alapítója már ekkor vonakodva, pápai nyomásra tett eleget barcelonai barátai kérésének, és félelme hamar beigazolódott: a kísérlet egy év múlva kudarcba fulladt. A legújabb kutatások szerint ennek korántsem Ignác nők iránti bizalmatlansága vagy Roser asszony személye – aki tehetős kereskedőfeleségként szerette a saját útját járni – lehetett az oka, hanem sokkal inkább az, hogy a kezdeményezésnek ekkor, a XVI. század derekán sem jogi, sem intézményi, sem pasztorációs feltételek nem álltak a rendelkezésére. Ignác tudatában volt annak, hogy egy női ág új kihívások elé állítaná az alig néhány éves, identitásának formálódásában lévő Társaságot, új vezetési rendszert, szabályzatot, gazdasági struktúrát kellene kitalálni, és a mindig mobilis jezsuitákat újabb lelkipásztori, lelkivezetői kötelezettségek határolnák be. Ráadásul egy női közösségtől nem várhatta el ugyanazt a rugalmasságot és mozgékonyságot, egyszerűen azért, mert a kor egyházi keretei a stabil lakóhelyet, a zárt életformát és a püspöki felügyeletet állították a szerzetesnők elé normaként.
A negyedik női jezsuita, és az egyetlen, aki élete végéig a Társaság tagja maradt – bár többek szerint sem jogi, sem intézményi értelemben nem lehet ezt kijelenteni – Juana de Austria, V. Károly német-római császár lánya volt. Ő a kivétel, egyrészt magas társadalmi-politikai pozíciója okán, másrészt azért is, mert titokban, férfi álnéven (Mateo Sánchez) kapcsolódott a Társasághoz. Juanát egy igen kivételes nő, a „Társaság anyjaként” is emlegetett portugál udvarhölgy, Leonor de Mascarenhas nevelte, és ismertette meg a Szent Ignác-i lelkiséggel (ő maga is szeretett volna jezsuita lenni). Megözvegyülése után a fiatal arisztokrata hölgy letette az első fogadalmakat; hatalma – öt évig Spanyolország régenseként is működött –, befolyása nagyban hozzájárult, hogy elháruljanak az akadályok a Jézus Társasága intézményesülése, működése elől, és a rend széles körben elfogadottá váljon.
De miért nincs a Jézus Társaságának női ága?
Az Ignác által mutatott spirituális út, a jezsuita rend karizmája, valamint a Lelkigyakorlatok rendkívül vonzónak és hatásosnak bizonyultak nem csupán férfiak, hanem nők számára is. Arról a korszakról beszélünk, amikor az európai kereszténység a reformáció, a katolikus reform, az új szerzetesi mozgalmak megjelenésének forrongását és útkeresését éli át, a női vallásos szerepvállalás keretei átalakulnak, a devotio moderna mozgalom, valamint Kempis Tamás Krisztus követése című könyvének hatására megerősödik a belső, lelki folyamatok elsődlegessége a külső gyakorlatokkal szemben, és erre különösen a nők voltak fogékonyak. Többen keresték azt az életformát, amely mély lelki életet és apostoli tevékenykedést tesz lehetővé számukra anélkül, hogy a szigorú egyházi ellenőrzés gúzsba kötné őket.
Ignác életében huszonkilenc nő kérte a felvételét a Társaságba – többen közülük titokban az „SJ” rövidítést is a nevük mellé ragasztották –, és körülbelül húsz női szerzetesi közösség folyamodott a Társasághoz, hogy jezsuita vezetés alá kerülhessen.
Mindebből azonban nem lett semmi. Ez talán elutasításnak és kirekesztésnek tűnik, de egyáltalán nem erről van szó. A jezsuiták továbbra is adtak lelkigyakorlatokat nőknek, lelkivezetőikként támogatták őket, gyóntattak, kísérték női „tanítványaikat”; Ignác maga is szeretett volna egy olyan női közösséget, amely kolostori megkötöttségek nélkül tud karitatív, szociális munkát végezni.
A rendalapító azonban értette saját korát. Isabel Rosernek írt egyik levelében elbeszéli annak a nőnek a történetét, aki egy férfi szerzetesközösséghez szeretett volna tartozni, ezért férfiruhát öltött, és női mivoltát haláláig titokban tartotta. Ignác a türelem és kitartás példázataként említi az esetet, ami kísértetiesen egybecseng Juana de Austria titkos jezsuita életével. Mindkét példa rávilágít, hogy a kora újkorban mennyire átjárhatatlanok voltak azok a határok, amelyek a férfiak számára fenntartott politikai, közéleti, egyházi pozíciókat, cselekvési-működési területeket védték. Ezzel Ignác igen nagy valószínűséggel tisztában lehetett. Bölcsen kellett tehát körbenézni, és új utakat találni, ha nőként valaki azt az apostoli életideált szerette volna megélni, amelyet a jezsuiták képviseltek. A kutatók kreatív történelmi alkalmazkodásról beszélnek, ugyanis paradox módon amikor lezárult a nők előtt az út, hogy a Társaság női ágaként működhessenek, rengeteg lehetőség nyílt ki számukra: a jezsuita lelkiséget és karizmát különböző társadalmi és történelmi helyzetekre alkalmazva, sajátos apostoli céloknak eleget téve és speciális kihívásokra válaszolva hozhatták létre egymástól független közösségeiket. Olyan, mintha Ignác azt mondta volna: járjatok szabadon, keressétek meg saját intézményeitek megépítésének lehetőségeit, alkalmazkodjatok! A Lelkigyakorlatok szellemisége ez, mely szerint nem előre meghatározott szabályrendszer segíti a lelki fejlődést, hanem a személyes felismerésben mutatkozik meg Isten akarata és hivatásunk víziója.
Barat Szent Magdolna Zsófia szobra a Szent Péter-bazilikában (Enrico Quattrini alkotása 1934-ből)
Forrás: Wikimedia Commons
Az ignáci karizma továbbélése és közösségteremtő ereje: jezsuita lelkiségű női kongregációk
A Társaság alapító atyjának halálakor már több száz nő kapcsolódott össze az ignáci lelkiségben, és a társadalmi-politikai változások lassan megérlelték az időt, hogy ez a karizma önálló női közösségekben intézményes formát öltsön. Négyszáz év alatt több száz ignáci lelkiségű női kongregáció született, egészen pontosan kétszázötvenkettő; 1540 és 1773 között huszonhárom, a rend feloszlatása és helyreállítása közötti időszakban további tizenhat, majd 1815 és 1976 között több mint kétszáz. Ezek közül negyvenegy közvetlenül jezsuiták közreműködésével alakult, kétszáztíz pedig közvetett ignáci hatást mutat. Közös ismertetőjegyük az ignáci spiritualitás, a jezsuita alapító vagy lelkivezető, az ignáci konstitúciók részleges átvétele, az apostoli-aktív életforma, valamint a Lelkigyakorlatok központi szerepe.
A XVII. század elején jelent meg az első olyan alapító, aki tudatosan a Jézus Társaságát tekintette mintának. Mary Ward (1585–1645) angol katolikus családból származott, és fiatalkorától olyan női közösséget kívánt létrehozni, amely ugyanazon apostoli szabadság szerint működik, mint a jezsuiták. 1609-ben alapította Saint-Omerben az Institute of the Blessed Virgin Mary (ma Congregatio Jesu, közkeletű elnevezéssel angolkisasszonyok) nevű intézményt, melynek célja a hit védelme és terjesztése, a lelkek üdvössége, a lelkipásztori szolgálat, lelkigyakorlatok tartása, katekézis, lányok nevelése, a szegények szolgálata, börtönök és kórházak látogatása, valamint a prostituáltak megtérítése volt. Ward hitte és ki is jelentette, hogy a nők ugyanúgy képesek nagy tetteket végrehajtani, mint a férfiak, és a tehetség nem függ attól, hogy ki melyik nemhez tartozik. Korát meghaladó nézeteit az egyház sem nézte jó szemmel, 1631-ben VIII. Orbán pápa feloszlatta intézményét, az alapítót eretnekké nyilvánította. Mary Ward börtönbe került, és ott is halt meg. Ám intézménye ma is működik, túlélte a feloszlatást és a történelem viharait, s a „vándorló apácáknak” nevezett nővéreknek köszönhető, hogy a katolicizmus túlélt Angliában.
Szent Ignác lelkiségének női recepciója hosszú távon is életképesnek bizonyult: igen szívós és alkalmazkodni képes közösségek, intézmények születtek.
Mindeközben a XVIII. századra már elhalványult az igény, hogy a jezsuiták női megfelelőiként működjenek, és egyre erősödött a saját apostoli lelkület felvállalása.
Az oktatás, a lánynevelés, a betegek gondozása, a szegények segítése és a lelki kísérés fokozatosan a legtöbb közösség meghatározó küldetésévé vált. A női kongregációk saját képzési rendszert dolgoztak ki, saját lelki irodalmat hoztak létre, és alapítóik egyre inkább önálló spirituális tekintéllyé váltak. A Társaság feloszlatásának idején Ignác szellemi hagyatéka a megszentelt élet női intézményeiben élt tovább, sőt, fejlődött, formálódott, ahogyan azt a ma is virágzó Szent Szív Társaság működése is bizonyítja.
Madeleine Sophie Barat és a Sacré-Cœur
Az ignáci nevelés legismertebb női képviselője Szent Madeleine Sophie Barat (1779–1865), aki a Szent Szív Társaság (Religieuses du Sacré-Cœur de Jésus) alapítója volt. Bár kongregációja erősen kötődött a Jézus Szíve-tisztelethez és az eucharisztiához, lelkiségét egyértelműen az ignáci hagyomány határozta meg. A rend tagjai rendszeresen végezték a Lelkigyakorlatokat, a lelki megkülönböztetés módszerét alkalmazták, és oktatási intézményeikben a teljes személyiség fejlődését tartották szem előtt.
Barat jelentőségét nem kizárólag az mutatja, hogy Európa egyik legnagyobb női iskolahálózatát hozta létre, hanem az is, hogy az ignáci pedagógiát a lánynevelés szolgálatába állította: a cél az volt, hogy olyan keresztény nőket neveljenek, akik aktív szerepet vállalhatnak a társadalomban. Ignáchoz hasonlóan nem engedte, hogy arcvonásait életében megörökítsék, és ő is elképesztő mennyiségű levelet hagyott hátra, ugyanis szintén a fáradhatatlan levélváltás módszerével kormányozta rendjét.
A XIX–XX. században az ignáci női közösségek hihetetlen virágzásnak indultak, számuk ugrásszerűen megnőtt, főként Spanyolországban. Napjainkban olyan nemzetközi kongregációs hálózatról beszélhetünk, amely az oktatás, a misszió, a szociális szolgálat és a lelkivezetés területén a katolikus egyház meghatározó szereplője. Nem a jezsuiták történetének mellékes száláról van tehát szó, hanem az ignáci spiritualitás egyik legjelentősebb és leghosszabb távon ható örökségéről.
