Mint egy párbeszéd az Istennel
Beszélgetés dr. Arendtné Salacz Nadine-nal, a dobogókői Manréza egyik lelkivezetőjével
1. Hogy lett éppen német–spanyol szakos tanár?
Már az általános iskolában kiderült, hogy inkább humán beállítottságú vagyok. Amikor gimnáziumot kellett választanom, a közösségünkben volt egy tanárnő, aki mondta, hogy most indul egy új, francia–spanyol tagozatos osztállyal a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, és oda gyűjti a gyerekeket. Tehát az lett a kérdés, hogy a spanyol vagy a francia nyelvet választom-e. A spanyolt választottam. Utána nagyon egyszerűen jött minden.
2. Korábban egyházi iskolában tanított. Ez fordította a Regnum Christi mozgalom irányába?
Az korábban történt. Az egyetem után csak háromnegyed évet tanítottam, mert ahogy lediplomáztam, összeházasodtunk a férjemmel, és az azt követő években sorban jöttek a gyerekek. Amikor már a negyedik is ovis lett, és volt kapacitásom, hogy az anyaság mellett valami mást is csináljak, fordítani kezdtem. A Regnum Christi mozgalomnak nagyon sok olyan anyaga volt spanyol nyelven, amely a fiatalok hitre nevelésével kapcsolatos. Akkor ezek eljutottak hozzám, és velük foglalkoztam. Aztán lassan megfogalmazódott bennem, hogy újra el lehetne kezdeni tanítani. Ekkor éppen némettanárt kerestek az akkori Szent Benedek iskolában, amit a Krisztus Légiója Kongregáció tartott fenn. Aztán egészen gyorsan igazgatóhelyettes lettem.
3. Az ignáci lelkiség a spanyol vonalon találta meg?
Nem, ez független volt tőle. Igazgatóhelyettesként nagyon sokat dolgoztam a gyerekeink mellett. Sok szervezési feladatom volt, költözött is az iskola, diákokat is kellett verbuválnunk. Ezek után úgy éreztem, nagyon fáradt vagyok, és szükségem van az elvonulásra. Az őszi szünetre kerestem lelkigyakorlatot, így jött képbe a Manréza. Akkor voltam először fönt, és a harmadik nap végére jutottam el a megtapasztaláshoz, hogy úgy működik ez, mint egy párbeszéd az Istennel. Utána azt éreztem, vissza kell jönnöm ide, és már nyáron jelentkeztem egy nyolcnaposra, ami hihetetlenül mély istenélményt adott. Végtelenül élveztem a csendet, az elvonulást, a telefon kikapcsolását, hogy nem olvasunk semmit, hanem ott vagyunk Istennel és a Szentírással. Úgyhogy attól kezdve nyáron rendszeresen jártam lelkigyakorlatra. Később elvégeztem a mindennapok lelkigyakorlatát, ami Szent Ignác harmincnapos lelkigyakorlatának a hétköznapokban végezhető változata. Ekkoriban mondtam fel az iskolában. Nehéz időszaknak bizonyult, mert nagyon mélyről fakadó tanári hivatásom volt, ami elveszett. Azt éreztem, újra kell fogalmaznom, ki is vagyok. A mindennapok lelkigyakorlata épp ebben segített. Ignác is azt mondja, hogy legelőször az életét rendezze a lelkigyakorlatozó, és Istennel összhangban fogjon hozzá. A lelkigyakorlat végén a kísérőm megkérdezte, nem gondoltam-e arra, hogy elvégezzem a lelkikísérő-képzést.
Fotók: Gruber-Végh Zsuzsanna
4. Van párhuzam a kettő között: a tanár is az utat segít keresni, eszközöket ad a diáknak. A lelkivezetés is ilyen, csak ott sokkal jobban rá lehet hagyatkozni valami nagyobbra, de gondolom, sokat táplálkozott a korábbi hivatásából.
Pont fordítva volt: azt éreztem, ez inkább akadály. Tehát meg kellett tanulnom jelen lenni ebben a kontemplatív térben, ahol persze az én személyem is fontos a meghallgatás szempontjából, és a Lélek rajtam keresztül is működik. Először nekem ez végtelenül ellentmondó volt, és sok félelmem volt azzal kapcsolatban, hogy képes vagyok-e kontemplatív módon jelen lenni.
5. A fordítói munka hol helyezkedik el ebben? Az egy harmadik féle hozzáállást kíván?
Nem, ez is én vagyok. A fordítás nagyon kreatív munka: odafigyelek a szövegre és igyekszem mögé érezni, mit akart kifejezni az író, hogy megtaláljam hozzá a megfelelő magyar szavakat. A szöveg mögött végül a személlyel is kapcsolatban vagyok, ahogy a kísérésben is: keresem, mi van a szavak mögött. És a kapcsolat kölcsönösségéből adódóan a fordításaim engem is sokat építettek: a szöveggel való munka során a gondolatok sokkal mélyebb szinten mennek át rajtam, mintha csak olvasnám őket. Többnyire lelkiségi irodalmat fordítottam, s a saját hitem és tapasztalataim fontosak voltak a fordításban is. A Jezsuita Kiadóval is így kerültem kapcsolatba, amikor megpályáztatták a Szent Ignác életéről szóló könyv, az Egyedül, gyalog fordítását.
6. Milyen szépségei és nehézségei voltak ennek a munkának?
Nagyon nehéz volt fordítani. Részben volt egy szűk határidő, be volt osztva, hány oldalt kell naponta lefordítanom, hogy kész legyek. Bizonyos dolgokon nem tudtam elidőzni, és volt, ami végül a lektoromra maradt. Bubnó Hedviggel dolgoztunk együtt, aki történészként vett részt a folyamatban. Nagy munka volt ez a része is, például a középkori szövegösszefüggések miatt, amiket én nem mindig tudtam pontosan fordítani, ő pedig tudta, mit használ erre a magyar szaknyelv. Tehát közben folyamatosan leveleztem vele, hogy egy adott helyen mire is gondol pontosan a szerző, mi a kontextus. Kihívás volt, mert hosszú a szöveg, de a végére szerintem nagyon jó könyv lett, szépen van lefordítva. Ebben Hédi munkája is erőteljesen benne van, nagyon jól kiegészítettük egymást. Én vagyok a fordító, ő a lektor, de az eredmény közös.
7. Önnek mi a legfontosabb Ignácban és a nevéhez fűződő lelkiségben? Mi foglalkoztatja ebben a legerősebben?
Leginkább az a mód, ahogy felépítette, kidolgozta és leírta a lelkigyakorlatot. Ez az ő saját tapasztalatából származik. Megélte ezt az utat, és megvolt az a képessége, hogy reflektáljon rá, visszanézzen, és olyan eszközt csináljon belőle, hogy más is járhasson ezen az úton. Ettől ez még nem mindenkinek lesz az útja, nemcsak így lehet imádkozni, de nagyon sokaknak segít. Nekem a legfontosabb a személyes istenkapcsolat, amit Ignác megtapasztalt, és ugyanezekkel az eszközökkel én is meg tudtam tapasztalni.
8. Itt ülünk a beszélgetőszobájában, ahol az egyik fal egy középkori kerengőt formál. Kitől jön ez a rendhagyó ötlet?
A Covid alatt voltam egy lelkigyakorlaton, egy lakásban, mert csak oda lehetett elvonulni, és a nappaliban egy olyan tapéta borította a falat, amin egy kolostor kerengője volt. Ez annyira megragadott, hogy amikor felújítottuk a beszélgetőszobát, amit használok, ezt a dekorációt választottam. Bár ez egy kolostorkerengő, mégsem nyomja rá tolakodóan a katolikus hitet az érkezőre, hanem megnyitja a teret.
9. Mind a három neve nagyon izgalmas. Mesél róluk?
A Salacz család valahonnan Horvátországból jön, de az európai népek közötti keveredés miatt minden van benne. Én magam budapesti családba születtem. A keresztneveim Nadine Kinga, a védőszentem Árpád-házi Szent Kinga. A Nadine név reményt jelent. Szüleim mindhármunknak ritka nevet kerestek, de ennyire szokatlant csak én kaptam. Amikor férjhez mentem, szerettem volna megőrizni a Salacz nevet, de a férjemét is fel szerettem volna venni, így született ez a hosszú összetétel.
10. Mik a tervei az őszi időszakra?
A szeptember nekem mindig egy új kezdet, mert a mai napig tanévekben gondolkozom. Ez megmaradt. A lelki kísérésben is általában szünetet kérek a nyári hónapokra, vagy csak azzal találkozom, akinek nagyon szüksége van rá, és hosszú lenne a kihagyás, ezért a nyár után ebben is van egy új kezdet ilyenkor ősszel. A szabadúszóságnak számomra az az előnye, hogy teret tudok adni annak, amire szükség van, vagy ahol nagyobb igény van a jelenlétre, és mindezeket össze tudom hangolni.
