Kulcs az élethez
Azt az egyensúlyt kell megtartani, amelyben tényleg össze tud érni Isten és a művészet, mondja Orbán Bori énekesnő-színésznő. S minél több időt próbáljunk meg Istennel tölteni, ez a kulcs az élethez.
Ha visszagondolsz a pályakezdő Orbán Borira, milyen fiatal lányt látsz maga előtt? Milyen álmokkal és honnan indultál el?
Amikor először színpadra álltam, nyolcéves kislány voltam. Nem is tudtam igazán, mit szeretnék. A szüleim beírattak Szentendrén a Vujicsics Tihamér Zeneiskolába, Szvorák Katihoz, és ott tanultam népi éneket. A nagymamám Bukovináról származik, ő mindig énekelgetett nekem. Fogalmam se volt, hogy az előadóművészi pályát fogom választani, ez nagyon természetesen jött, egyértelmű volt, vagy legalábbis annak tűnt. Ahogy teltek az évek, először a váci konzervatóriumba kerültem, jazzének szakra, Kovács Lindához, majd az Etűd konzervatóriumba Winand Gáborhoz. Az éneken keresztül tudtam önmagamat és a lelkiállapotaimat kifejezni. A színház világa teljesen másképp került az életembe. Kelecsényi László írt darabot Édith Piaf gyermekkoráról, A párizsi veréb címmel, és ott Kós Matyi partnereként debütáltam. Ő a Pesti Magyar Színiakadémiára járt, és arra gondoltam, hogy ezt nekem is meg kellene próbálnom. Fél évet töltöttem ott, majd a Thália Tanodában fejeztem be a tanulmányaimat. Most is vannak pillanatok, amikor az egész színházi életből ki szeretnék vonulni, mert úgy gondolom, nekem ehhez nincs akkora tehetségem, de mégis jó, hogy az ének mellett színészként is megmutathatom magam. A két hivatás közel áll egymáshoz, és segíti egymást. Amikor az Udvari Kamaraszínházba kerültem Andrási Attila igazgató-rendező jóvoltából, akkor éreztem igazán, hogy színészként is elkezdek működni. Folyamatosan tanulok, fejlődöm, helytállok. Az ének és a színház is tanulás, egy életen át.
Fotó: Sandro Valentini
Emlékszel a pillanatra, amikor rádöbbentél, hogy az éneklés a hivatásod?
Sok küzdelem volt a konzervatóriumban, mert sokszor éreztem azt, hogy nem vagyok ebben megfelelő. A szívem ügye volt, de voltak nehéz pillanatok. Az ember folyton meg akar felelni, szeretne másoktól megerősítést kapni, és ez nagyon befolyásolja a lelket. Ahogy kapja a nehézségeket ezen a kemény pályán – például kritikákat –, és ezen túllendül, megerősödik benne a tudat, hogy ez nem véletlen, és képes továbbmenni.
Az előadói világában fontos szerepe van a sanzonnak, a kuplénak és régi magyar daloknak, illetve a népzenének is. Mi vonz épp ehhez a zenei kultúrához?
Furcsa megrögzöttségem, hogy nagyon szeretem a régi világot, mindent, ami huszadik századi vagy régebbi korokból származik. Mindig a dallamvilág ragadt magával. Ezeket a dallamokat fel kell eleveníteni, át kell adni. Valami van a letűnt korok dalaiban, dallamaiban, amit a mostani zenékben nem találok. A népdalban benne van az ember megélése. Sorsok vannak benne. Sokszor egy nehezített világról énekelek, habár a mostani is az, főleg lelki szempontból. A szövegre most már jobban fókuszálok, mint eddig.
Mitől lesz egy régi dal érvényes, akár a dallam, akár a szöveg szintjén? Mennyire kell Orbán Borinak beköltöznie egy dal történetébe, hogy hitelesen tudja előadni?
A mondanivaló örök érvényű. Azokkal az érzésekkel, gondolatokkal, amiket régen megéltek az emberek, a mai ember is azonosulhat, hiszen az ember nem igazán változott. A sanzonok, a jazzsztenderdek, a kuplék nem halnak ki, mert mindig lesz olyan generáció, amely átérzi őket zeneileg és mondanivalóban. A mai zenei ízlés „elbutult” egy kicsit, de vágyunk arra, hogy különlegesebb dallamvilágot halljunk. Persze, amit én csinálok, az rétegzene, és nem lehet mindenkitől elvárni, hogy szívügye legyen, de nem is kell, hogy az legyen. Csak abban bízhatunk, hogy mindig meglesz az a kör, amelynek tagjai szeretik ezt hallgatni. Korábban nem is akartam tudni, miről szólnak a dalok. Régebben, a népdalokat leszámítva, nem is énekeltem magyarul. Népdalt amúgy is kevesebbet énekelek, mert nagyon komoly szakmai odafigyelést igényel. Amikor francia sanzonokat adok elő, a saját történetemet, a saját világomat akarom belevinni. Ez persze nem jó, hiszen van egy adott szöveg, amit el kell énekelni. Most már úgy vagyok vele, hogy figyelek a szövegre. Van az a dal, ami arról szól, hogy „Elégni se fáj, meghalni se kár egy mámoros pillanatért…” Ez elég erős szöveg. Ha arra buzdítom magam, hogy a vágyaknak éljek, annak súlya van. Ilyenkor megpróbálom elhatárolni magam a mondanivalótól, ugyanakkor a szerelemre szeretnék koncentrálni a dalban, és elő is jönnek az emlékeim, a megéléseim, de nem szeretném, ha a testi vágyak dominálnának. Inkább megpróbálok valami tisztábbra koncentrálni. Kezdő vagyok ebben, de próbálkozom. Ha tudom, hogy a koncerten sok olyan dal lesz, ami a nehezebb, mélyebb érzéseket, vágyakat érinti, akkor jó imádkozni, hogy csak a színpadon adjam át magam ezeknek az érzéseknek, és utána képes legyek letenni őket. A színháznál is ugyanígy működik: az ember ne maradjon benne a szerepben, ami csak a színpadon él, utána tudjon visszakerülni önmagához.
Fotó: András Ariel
Mely színházi munkáid a legfontosabbak számodra?
Ezek a munkák főleg az Udvari Kamaraszínházhoz kapcsolódnak, hiszen igazán itt volt lehetőségem megmutatni magam színésznőként. Bizalmat és nagyon sok segítséget kaptam, ezért nem lehetek elég hálás. Az első alakításom a Fehér szarvasban egy kisebb szerep volt, de nagy kihívás is. A legnagyobb feladat az Anjou című előadásban Nápolyi Johanna megformálása volt. Visszagondolva nagyon nehéz volt, ugyanakkor hatalmas és meghatározó esemény, hosszú próbafolyamattal. Győztesként kerültem ki belőle, már azzal, hogy képes voltam végigcsinálni.
Emlékszem a próbafolyamatra, hiszen együtt dolgoztunk benne, és a lelki vívódások testi tünetekként is jelentkeztek nálad. Küzdöttél ezzel a szereppel…
Nagyon. Elment a hangom, árpa nőtt a szememre. Azért szólaltam meg nehezen, mert kettős érzés volt bennem: egyrészről fantasztikus lehetőséget kaptam, másrészről kezdőként, kevés tapasztalattal, jó, tehetséges színészkollégákkal mégis, küzdelem volt ez önmagammal is. Kegyelmi ajándék az Úrtól, hogy át tudtam adni magam a szerepnek, és élvezettel játszom a mai napig. Az, ahogy megszületett és formálódott az évek alatt, nagyon kemény folyamat volt.
A Karády és a szerelemben a hajdani neves színésznő figuráját nehezebb vagy könnyebb volt megformálni? A koncertjeiden Karády-dalokat is énekelsz. Ez segítette az alakításod?
A dalok miatt igen. A dalok mankót jelentenek számomra. Ilyenkor biztonságosan elhintázgatok a kis burkomban. Ebben az esetben a karakter megformálásában is segítettek. A dalok világa megteremtette, hogy belehelyeztem magam abba a korba. Szeretem azt a kort, nem történelmileg, mert az borzalmas, hanem a viseleteket, a nők és férfiak hozzáállását, stílusát. Karády az első olyan szerepem, amiben érett, igazi nőt játszom. Ha említenem kell egy nehézséget, akkor a gyermekiségemet említeném, és ehhez a szerephez ettől el kellett szakadnom. Megismertem Karády személyét, életútját és ez is segített. Nem volt olyan nehéz megélés, mint Johanna szerepe, hiszen beilleszkedtem már a társulatba, megismertem a kollégákat, így jobb helyzetből indultam neki az előadásnak. Magamnak is bizonyítottam, hogy megmaradtam, bíznak bennem, segítenek.
Mikor érzed magad kiszolgáltatottabbnak: amikor egy zenés vagy prózai szerepben állsz a színpadra, vagy amikor egy koncerten Orbán Boriként állsz a mikrofon mögé?
Prózai szerepben, mert ott mindig nagyon izgulok, hogy jön a kék halál, és mindig próbálom átvenni magamban a szituációkat, hogy ha véletlenül ki is esik szöveg, akkor is tovább tudjak menni. Nagyon át kell venni a szerepet, hogy az ember kikerüljön a civil mozgásából, ami az én esetemben olykor azért esetlen. Az éneknél is izgulok, hogy a magas és mély hangok is szépen kijöjjenek, ne legyen túl fáradt a hangom, de a koncert biztonságosabb terep. Az a csodálatos, hogy ott vannak a társak, a partnerek, akik segítenek. Pánczél Kristóf énekes-zongoristával tizenegy éve zenélünk együtt, de említhetném Makk Andris jazzgitárost vagy Dóka Attilát, akivel most adtunk ki lemezt Reszket a világ címmel.
Volt olyan mélypontod, amiről később kiderült, hogy jó és pozitív irányváltást hozott az életedben és a karrieredben?
Semmi nem véletlen. A népdalról a jazzre váltottam, és ez jó dolog volt. Nehéz eset voltam gyerekként, kamaszként, nem volt könnyű dolguk velem a tanáraimnak és a szüleimnek. A jazzének sem volt egyértelmű, mert az improvizációban sosem voltam elég erős, mindig a jazz kezdetleges időszaka érdekelt. De jött a sanzon, aztán a sanzon keverve a jazzel, a Django Reinhardt-féle gypsy jazz stílus. Maradhattam a jazz archaikus irányában, énekelem önmagában is, vagy keverem. A színházban is mindig kellett a feddés a tanárok részéről, hogy ne legyek lusta, és vegyem komolyan a dolgokat. Először lázadtam, de aztán rádöbbentem, mennyire igaz, amit mondanak, és innentől már lehetett fejlődni.
Mit jelent ma neked a siker? Ugyanazt, mint öt vagy tíz éve, vagy valami mást?
Tíz éve nem tudtam igazán, mit akarok. Az volt a lényeg, hogy minél több dolgot kipipálhassak, amit elértem, és nagyobb babérokra törjek. Az egóm irányított. Időnként ez még most is így van, de legalább már tisztában vagyok vele. Számomra most az lenne az igazi siker, ha kiderülne számomra, hogyan tudok elismert lenni a szakmámban úgy, hogy közben mégis Isten útján járok: művésznek lenni úgy, hogy közben nem Istennel ellentétes művészetet csinálok.
Fotó: Sandro Valentini
A hit és Isten kérdése mindig jelen volt az életedben? Volt olyan pont, amikor az Istennel való kapcsolat személyesebbé, mélyebbé vált?
Isten mindig jelen volt az életemben, hiszen a családom is hívő. Művészcsaládból származom, szüleim festőművészek. Valahogy mindig ott volt az istenkeresés, de sokszor bűntudatból, mert mindig kettősség, kilengés volt bennem. Nagyon meg akartam élni a világi dolgokat, javakat, és ezzel időnként a mai napig így vagyok, ugyanakkor szeretném megtalálni Istent, és tudom, hogy mindaz, ami itt van, az anyagi világ, a rossz vágyak, az csak látszat. Meg szeretném találni az igazi kapcsolatot Istennel, de nálam ez nagyon hosszú út és régóta tartó keresés. Voltak olyan időszakok, amikor csak a világnak éltem, függetlenül attól, hogy nem így neveltek, és voltak olyan időszakok is, például a Covid idején, amikor rádöbbentem, hogy az élet véges és törékeny. Akkor kezdtem el igazán keresni az Istent, és felismertem, hogy változtatnom kell az életemen. A megtérés folyamat. Van, akinek hamar eljön, de van, akinek sok éven keresztül tart, és nem biztos, hogy sikerül. Nagyon komoly elhatározás kell ahhoz, hogy az ember feladjon dolgokat, ha Isten kéri. Ha ezt nem képes megcsinálni, akkor sokáig benne marad abban a huzavonában, amiben én is benne vagyok sok éve. Vannak tisztább időszakaim, és vannak nagyon bűnös időszakaim. Amíg az ember nem határozza el magát igazán Isten mellett egy bemerítkezéssel, egy bérmálkozással, egy felnőttkori hittétellel, addig ez egy nagyon törékeny állapot. A kegyelem sem tart örökké.
Találkozik egymással a színpad és a hit? Volt-e olyan pillanatod, amikor azt érezted, itt valami több történik, mint egy egyszerű előadás vagy koncert?
Nagyon számít az, hogy a darab tematikája, a szöveg mennyire kapcsolódik Istenhez. Ha nem ez a téma, úgy nehezebb ezt megélni. Ha éneklem a La Vie en Rose-t, akkor van, hogy Istennek próbálom énekelni. Azért csak próbálom, mert sokszor nem hallom Istent, pedig biztosan ezer jelet küld nekem. Megélem például gyönyörű verseken keresztül vagy Dóczy Péterrel csináljuk Pilinszky Sherryl Sutton-beszélgetéseit, és rengeteg istenes verset olvasok. Az ember ilyenkor megél valamit, mert ilyenkor konkrétan szólunk Istenhez, Istenről. Sok színházi előadásban is ott van, hogy Isten segít. Van olyan dal, amiben Isten csodáiról tudok énekelni, például a Syracuse című dal, vagy olyan népdalok, amiket templomban énekelek. Az a célom, hogy egyszer egy olyan zenekarban énekeljek, amellyel Istent dicsőítő dalokat adhatnánk elő. Sanzonos, különleges dallamvilágú dalok lennének, és kifejezetten az Úrhoz szólnának. Igazán szerintem így lehet megélni.
Voltak olyan találkozások az eddigi pályád során, amelyekben a gondviselés kezét lehetett felfedezni?
Mindig kaptam segítő embereket, akik rátettek erre az útra. Elsőként édesanyám és édesapám. Ők nagyon erős háttér nekem, és ha bármikor fel akartam adni, akkor ott voltak, és folyamatosan támogattak. Ez is kegyelem. A pályám során mindig voltak, akik segítenek az utamon, akár fellépésekkel, lelki megélésekkel vagy kritikus szóval, amiből tanulhatok. Sok szerencsés helyzetem volt, jókor voltam jó helyen. Ez nem véletlen, lehet kegyelem, de lehet az ördög műve is. Ha a siker által olyan útra téved valaki, hogy esetleg belehal, akkor az nem Isten műve. Egyre kevésbé vagyok meggyőződve arról, hogy a siker a kulcs, mert az elviszi a lelket és az egót, a hiúság irányába mutat. Azt az egyensúlyt kell megtartani, amelyben tényleg össze tud érni a művészet és Isten.
Ha most leülhetnél beszélgetni a tíz évvel ezelőtti Borival, mit mondanál neki?
Hát mondanék ezt-azt, de azért lenne képmutató ez a helyzet, mert lelkileg sajnos nem sokat változtam. Az biztos, hogy abban erősíteném meg, hogy ne akarjon mindent mindenáron. Nem az a lényeg, hogy minden projektben benne legyen, hanem próbáljon meg minél több időt Istennel tölteni, és ha ő valamit a szívére helyez, azt meghallani.
