Emberidőbe zárva
A nagy pénzrablás
Ránk nehezedik egy zárt szoba, az ajtók csukva – ilyenkor az idő is szoba alakot vesz fel. Ez a szoba alak statikus és súlyosan tömény anyagokból áll. Nem ad ki hangot, nem lélegzik, nem kér semmit, nem érint meg. Tompa és egyhangú. Ilyenkor jobban járunk, ha ennek a jelenségnek emberi formát próbálunk adni. Az ember formájú idő ugyanis folyton változó, alakja örökké közelít és távolít minket önmagához képest. Az emberidő hozzánk hasonló szemekből és hangokból, szavakból és kimondott vagy kimondatlan érzésekből áll. Az emberidővel feltöltött tér máris elviselhetőbb, pláne akkor, ha egy világjárvány sűrű falú szobákba kényszerít minket.
A koronavírus során átélt bezártság számos mozgóképes produkció értékét emelte meg. A többévados filmsorozatok, illetve a streamingtartalmak épp a fent említett emberidőt képesek megteremteni. A nagy pénzrablás című spanyol sorozat a zárt ajtók és kihalt terek kultúrájában hozott létre izgalmas emberidőket a nagyérdemű számára. Bár eredetileg 2018-ban jelent meg, hazai sikere szinte elválaszthatatlan a 2020-as tapasztalattól.
Pénzrablós maskarában tüntető madridiak a Sanyol Nemzeti Bank épülete előtt
Fotó: AFP/Anadolu/Burak Akbulut
Az emberidő sokféle alakot és formát ölt ebben a szériában, az alakok sokfélesége pedig tökéletesen húzza be a különböző háttérrel helyet foglaló nézőket. Már az első percektől egy lendületes nőt követünk (fedőneve Tokió), felvesszük atlétikus mozgását és éles tekintetét, ahogy beépül a Professzor különleges csapatába. A Professzor eszes és elegáns emberidővel fonja ujja köré a nagyérdeműt, és alig kapunk észbe, máris érdeklődve figyeljük minden lépését. Precízen és körültekintően tervezi meg a rablást, amely a legnagyobb spanyol pénzverde szigorúan őrzött készletére irányul. Látszólag: ugyanis a mesterterv ennél jóval összetettebb és veszélyesebb. És épp ez a jó: a szobaidő monoton közegének a felfokozott veszély képes igazán irányt és tempót adni. Tehát a Professzor egy sor különc, valamihez igazán jól értő, félig gonosz, félig hősies karaktert terel össze, hogy végrehajtsa a nagy tervet, a nagy pénzrablást. Csakhogy valami máshogy sül el, valaki hibázik, és a gyors művelet hosszas, zárt mezős, a bank belső tereiben zajló túszdrámává alakul.
Így aztán a szobaidő végtelennek látszó egyhangúsága húsba vágó dilemmákkal és olykor véres, megterhelő helyzetekkel telik meg. A néző csak kapkodja a fejét: kinek higgyen? Hol a morál fehéren villogó karaktere? Ki jelenthet iránytűt ebben a nemegyszer durva káoszban? A szereplők egytől egyig problémás alakok, páran gyilkos és kegyetlen háttérrel. Fegyverek ropognak, szerelmek születnek és omlanak össze. Hol van itt a jó meg a rossz közötti széles vörös válaszvonal? Az, akit közel engednénk magunkhoz, a nyomás és a sűrű helyzet hatására elborul, és embertelenül viselkedik. Az erkölcsileg romlott fazon (akire persze a nézők közül egyetlen élő sem hasonlít), áldozat és kiszolgáltatott lesz. A Professzor sötét szemüvege mögött egyre humánusabb alak sejlik fel, egyre jobban érteni véljük a lelkivilágát, és azzal nyugtatjuk magunk, hogy egy nagyobb jó vezérli a tetteit. Hogy a megbízhatatlan állam helyett ez az eszes és vakmerő fickó végre rendet csinál.
A spanyol alkotók, Álex Pina és Koldo Serra olyan ügyesen helyezgetik ide-oda a nézőpontokat, hogy arra még Hitchcock is elégedetten csettintene. Ráadásul mintha sportot űznének abból, hogy a néző – az úgynevezett tükörneuronok révén – szinte biológiailag is azonosul a jól megírt karakterek drámáival. Egyszer a túszejtőnek, máskor a túsznak vagy épp a behatoló rendőrnek drukkolunk. Hol érte, hol az ellenfeléért ejtünk könnyeket. A képernyőhöz szegez a sok mediterrán érzés és indulat – szinte megfertőződünk az impulzusoktól. Ráadásul a hollywoodi kimértségű szereplők helyett karakteresen spanyol arcokat kapunk, akik olykor jóval hevesebben reagálnak egy adott problémára. Ez pedig üdítő színfolt a streamingvilág erősen homogenizált gyakorlatában.
A nagy pénzrablás 2018-ban útjára indult, és akár egy vírus, fokozatosan, szájról szájra terjedt el Európában és a tengerentúlon is. Népszerűsége tovább emelkedett a koronás napokon – Magyarországon épp a 2020-as évben aratott zajos sikert. A szabad mozgástól megvont időkben az üldögélő civilizáció egyik ritka, szinte kollektív élményévé vált: megannyi világnézet hangolódott rá a spanyol pörgésre, a magyar füllel szinte követhetetlen tempójú párbeszédekre. Megannyi néző élte át, hogy a német, angol vagy magyar szobaidőt egy idegen és mégis ismerős spanyol időre cseréli. Hazánkban A nagy pénzrablás értékét tehát mindenképp megemelte a bezártság nyomasztó élménye: akkor jött, amikor a legnagyobb szükség volt egy olyan térre, amely szűkös ugyan, de nem magányos. Kérdés persze, hogy a nyitott és természetesen áradó időben megőrizte-e aktualitását ez a mű – vagy kinőttük, mint a szájmaszkot.
Ha ki nem is nőttük, a sorozat talán legnagyobb hibája (ahogy szinte minden olyané, amely pénzt és kattintást termel), hogy nem tudja eldönteni, hol és milyen formában illene letenni a lantot. A második évad még kellően megalapozott, szívesen térünk vissza egy újabb adag izgalomhoz, ráadásul egy-egy ellentmondásos karaktert jobban is megérthetünk belőle. Ám ahogy haladunk előre az ötödik (záró) évad felé, megkopik a recept, ismétlések vagy épp erőszakos fordulatok szivárognak be az eredetileg precízen építkező cselekménybe. A meglepetés, az első pár évad időt átformáló ereje szinte evidens módon laposodik és vész el.
A nagy pénzrablást nézve a tömény szobaidő megtört, fellazult, sokféle alakot és irányt nyert 2020-ban – természetesen nyerhet még ma is. Olyan szereplők formálják át tereinket, akik kellően izgalmasak és színesek, és sokszor kiszámíthatatlanul mozognak. Hamar sajátos ritmust ad a nyelvük és a gondolkodásuk cikcakkos természete. Minden adott tehát a közös izgalmakhoz, az emberidő teljességéhez. Izgalmunk valódi tárgya pedig, hogy a világba felhúzott és emberen belüli zárt terekből valahogy kijáratra bukkanjunk.
