Assisi Szent Ferenc és a jelenünk
Isten Szegénykéje iránti rokonszenvünk Ferenc földi terekből való elköltözése után nyolc évszázaddal is töretlen. De a szentek seregéből kiemelkedő módon mi közvetíti alakját és üzenetét a mai ember felé? Minek köszönhető, hogy ma is vonzónak és időszerűnek érezzük?
Idén nyolcszáz éve, hogy 1226. október 3-án megtörtént Assisi Szent Ferenc „boldog tranzitusa”. (Szombat este volt, amikor már elvégezték a másnapi, október 4-i vasárnap első vesperását, ezért emléknapját október 4-én tartja az egyház.) XIV. Leó pápa a jubileumi év megnyitása alkalmából levelet intézett a ferences családhoz: „»Halál nővérünk« – kiáltotta Szent Ferenc […] amikor békére talált emberként ment elébe. Nyolc évszázad telt el Isten szegénykéjének halála óta, aki kitörölhetetlen betűkkel írta be kortársainak szívébe Krisztus üdvösségre hívó szavát. […] békeüzenete komoly visszhangra talál a mai egyházban és társadalomban.”
Levelében a pápa arra emlékeztet, hogy Szent Ferenc már saját korának embere számára is meghatározó személyiség volt, és a mai emberhez is van mondanivalója. Ennek forrása az a radikalitás, amellyel az evangéliumot „magyarázat nélkül” élte meg, és amely egész életét meghatározta. Ferenc nem parancsol és nem oktat: cselekszik, életpéldája pedig tanít. Tanításának ereje és tekintélye ebből fakad. Ugyanez mutatkozik meg a szegénységről szóló tanúságtételében is. Radikális lemondásának útja az atyai javaktól való elszakadástól társadalmi helyzetének feladásán át egészen a megfeszített Krisztussal való teljes azonosulásig vezetett. Ezekre az alapokra építette a Kisebb Testvérek Rendjét. Ha pedig mindazokat a férfi- és női közösségeket számításba vesszük, amelyek ma is belőle merítenek ihletet, a ferences szerzetesi család a világ legnépesebb szerzetesi családja. (A három nagy ferences család – a kisebb testvérek, a minoriták és a kapucinusok – mintegy huszonhatezer tagot számlál; a szerzetesnőkkel és a világi rend tagjaival együtt számuk meghaladja az ötvenezer főt.)
Ferencet világszerte a béke jelképének tekintik. Már a korában szokatlan köszöntése – „Az Úr adjon neked békességet!” – is ezt fejezte ki: azt a békét kívánta másoknak, amely egyedül a Feltámadottól származik. Ugyanez a békére törekvés mutatkozott meg akkor is, amikor az ötödik keresztes hadjárat idején átkelt a muszlim táborba, hogy hirdesse az evangéliumot. Egyiptom szultánjával, al-Malik al-Kámillal is párbeszédet kezdeményezett. Rendkívüli nyitottsággal közeledett hozzá: a szembenállás helyett a találkozást és a párbeszédet kereste.
A szent ma is elevenen hat a teremtett világhoz fűződő különleges kapcsolata révén. Az olasz irodalom első szövegének tartott Naphimnuszban a Napot fivérének, a Holdat nővérének nevezi, és „az isteni szépség visszfényét” ismeri fel bennük – fogalmaz Leó pápa. A teremtett világ tiszteletére buzdító szemlélete napjainkban különösen időszerűvé teszi alakját.
Szent Ferenc szarkofágjának ünnepélyes felnyitása Assisiben 2026. február 21-én
Fotó:ofmconv.net
A tavaly elhunyt Ferenc pápa Assisi Szegénykéje iránti tiszteletből választotta pápai nevét. Pápasága során a szegénységre és az egyszerűségre törekedve maga is tanúságot tett erről az örökségről, beszédeiben és írásaiban pedig igen gyakran idézte Szent Ferencet. Két enciklikája, a Laudato si’ és a Fratelli tutti címében és témájában is a Poverello egy-egy alapvető üzenetét állítja középpontba.
1223-ban, amikor a Szentföldre való eljutás egyre nehezebbé vált, Ferenc Greccióban felállította az első élő betlehemet, és ezzel olyan hagyományt teremtett, amely a népi vallásosságban mindmáig elevenen él. A jelenetben ott van az ökör, a szamár és a jászol, Máriát és Józsefet azonban senki sem jeleníti meg. Jézus viszont jelen van a születés evangéliumának felolvasásában, amelyet maga Ferenc énekel és magyaráz, valamint az eucharisztiában, amelyet a jászol fölött ünnepeltet. Ferenc így előre megjeleníti a karácsony eucharisztikus misztériumát.
A stigmákat, Jézus kereszten szerzett sebeinek jeleit Ferenc 1224-ben a Verna hegyén kapta meg: ez misztikus életének rendkívüli eseményei közé tartozik. Ferenc féltve őrzött titkáról először Illés testvérnek a szent halála után írt levele tanúskodik. Eszerint „a világon nem hallottak ilyen jelről, kivéve Isten Fiát, aki az Úr Krisztus”
Ferenc lelkiségének másik jellegzetes vonása az öröm. Ez az életért és minden teremtményért érzett mélységes hálából fakad, ahogyan a Naphimnuszban és Az igazi és tökéletes boldogságról szóló történetben is megmutatkozik. Az öröm számára egyszerre jelenti az Isten iránti hálát, a Gondviselésbe vetett bizalmat, valamint az Úrral és a testvérekkel való közösséget. Ferenc a nehézségek, a szegénység, a megpróbáltatások és a betegség idején is megőrizte ezt az örömöt. Személyes tapasztalata tanúságtétellé vált, amely másokat is magával ragadott. Ez az alázatban és a szegénységben gyökerező öröm ma is elevenné és közelivé teszi üzenetét.
Mindez azonban még nem ad választ egy alapvető kérdésre: mi közvetíti Ferenc alakját és üzenetét a mai ember felé? Minek köszönhető, hogy nyolcszáz év elteltével is vonzónak és időszerűnek érezzük?
Szent Ferenc és az Úr Jézus
Szigorúan véve Ferenc és köztünk nincs kulturális közvetítés. A középkori aszkézis lényegi eleme a világ elutasítása, a földi élet egészének elítélése volt – állítják korunk tudósai. Ez azonban nem igaz. A hangsúlyok különbségei ellenére az emberi lét középpontjában Jézus Krisztus állt. Éppen ezért nehéz pusztán kulturális tényezőkben keresni azt a kapcsolatot, amely a középkor embere – és így Ferenc –, valamint a mai ember között fennáll, ha figyelmen kívül hagyjuk a hit tapasztalatát.
Ferenc csaknem nyolc és fél évszázaddal ezelőtt született egy dombra épült városban. Közép-Itáliában évszázadokon, sőt évezredeken át magaslatokra építették a városokat, hogy minél nehezebb legyen megközelíteni őket – éppen ellenkező megfontolásból, mint amit ma természetesnek tartunk. Kereskedőcsalád gyermekeként Ferenc gyökeresen elutasította a felemelkedő kereskedőtársadalom logikáját, amelyben már felsejlenek annak a világnak a távoli előzményei, amelyben ma élünk. Időben is messze van tőlünk: idegenek számunkra korának politikai és gazdasági intézményei, vallási indítékai, szórakozási formái és társadalmi szokásai. Még a nyelve sem azonos azzal, amit később az olasz irodalom nyelveként ismerünk: részben megelőzi annak kialakulását, részben pedig a nyelvjárási hagyományhoz kötődik. Mégis, mi, a harmadik évezred hívői – más korok és más vallások hívői, sőt a nem hívők is – ma is jelentős és vonzó alakot látunk Szent Ferencben, valakit, aki olyan, amilyenek magunk is szeretnénk lenni, de nem vagyunk. E vonzalom végső oka az Úr. Ferenc mindannyiunk számára az Úr felé mutat.
Francisco Ribalta: Zenélő angyal vigasztalja Szent Ferencet (1620 körül)
Forrás: Wikimedia Commons
A megfeszített és feltámadt Úrral
Bárhol születtünk is, bármilyen kulturális háttérrel vagy vallási hagyományban élünk, az Úr felé vezető úton ott találjuk Ferencet. Emberi korlátozottságában, amelyben csak azt tudja, amit a szeme előtt lát, hacsak Isten nem ad neki ennél többet tudnia; abban az akaratában, hogy a mások iránti legőszintébb alázattal alávesse magát Istennek; természetes kicsinységében – termetre is alacsony volt – Isten egyetemessége és Krisztus jelenlétének kozmikus tágassága tárul fel. Jézusnak is volt hazája és helye a történelemben – az evangéliumok ezt hangsúlyosan megmutatják –, volt saját nyelvjárása, életmódja, családi és vallási háttere. Mindez az ő konkrét emberi történetéhez tartozott, és számunkra ma már távoli világot jelent. Éppen történetileg konkrét embersége kapcsolja hozzánk, és teszi képessé arra, hogy a mi sajátosságunkat és esetlegességünket is megragadja, bármely hazához, korhoz vagy kultúrához tartozzunk.
Mindaz, amit Ferencben – homályosabban vagy világosabban – felismerünk, végső soron az Úrhoz való közelségéből fakad: a megfeszített és feltámadt Jézushoz fűződő közelségéből, aki Palesztina útjait és városait járva tettekkel és szavakkal hirdette az evangéliumot. A Fioretti elején ezt olvassuk: „Szent Ferenc Atyánk életének minden cselekedetében Krisztushoz hasonlított.” Ferenc mindössze negyvennégy évig tartó élete során azon az úton haladt, amelyet Krisztus mutatott neki. Így áll előttünk a mester és a tanítvány: Ferenc egyetlen Mestere, Krisztus előtt.
Hűség az egyházhoz és a tökéletes öröm
Ferencben nyoma sincs az egyházzal szembeni lázadásnak vagy ellenállásnak; magatartását őszinte és mély engedelmesség jellemzi. Ez nem egyszerűen külső tiszteletből fakad, amely akár korának szokásából is következhetett volna. Ferenc számára az egyház az a szentségi jel, amelyben minden más földi valóságnál inkább felismeri az Úr jelenlétét. Az egyházhoz való hűsége ugyanakkor semmit sem vesz el személyiségének és életformájának rendkívüli eredetiségéből, amely már kortársaira is nagy hatást gyakorolt, és a későbbi nemzedékeket is megérintette. Ez az eredetiség az Úr közvetlen jelenlétéből fakad. Ferenc magatartásából a polémia is hiányzik, még felekezeti értelemben is, mert a vita könnyen elhomályosítaná ezt a közvetlen jelenlétet.
Engedelmessége példamutató, ugyanakkor senki számára sem kényelmes: a legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel fordul az egyházi tekintély felé még akkor is, amikor az hanyatló és elvilágiasodott. Paradox módon még ilyenkor is az Úr arcát mutatja és közvetíti, ugyanazt az arcot – valóban ugyanazt –, amelyet Ferenc az imádságban megtapasztalt.
Ferencet a tökéletes öröm embereként ismerjük. Ismerjük énekét, szárnyalását és azt a látszólagos könnyedséget is, amellyel a vértanúságot vállalta – és valóban vértanúságról van szó. Mindez annak az isteni teljességnek a jele, amely benne lakott, és annak a teljes közösségnek, amely a megfeszített és megdicsőült Úrhoz fűzte. Ferenc megtanulta mindenütt felismerni az Urat: önmagában és maga körül, a világban és az eucharisztiában, a dolgokban és az emberekben, azokban, akik szeretik, és azokban is, akik rosszat akarnak neki, az eksztázisban megélt bensőséges párbeszédben és az egyház hierarchiájában.
Ferenc megmutatta nekünk, ki az Úr: megénekelte őt, szinte táncolva.
Ferenc legrégebbi, még életében készült portréja, a subiacói bencés kolostor freskórészlete (1220 körül)
Forrás: Wikimedia Commmons
Ferenc emlékezete
Bizonyos értelemben Ferenc esetében is úgy áll a helyzet, mint magánál Jézusnál: a róla kialakult képünk az egyház emlékezetéből származik, amely a fennmaradt szövegek révén válik hozzáférhetővé számunkra. Idetartozik a több változatban is ismert regula, az a néhány levél, intelem és imádság, amely eljutott hozzánk, valamint az épületes történetek hosszú sora, amely mintegy egy évszázaddal a halála után a Fiorettiben nyerte el szerkesztett formáját. Ezeken a szövegeken – hangtalan szavakon és az egyház által őrzött emlékeken – keresztül az Úrban találkozunk Ferenccel. Tettei és szavai olyan emberként állítják elénk, aki egészen az Úrhoz tartozik, amennyire ezt a magunk csekély vagy akár hiányzó istentapasztalatával egyáltalán fel tudjuk fogni.
Ezt a találkozást nem lehet egyszerűen gyakorlati tanácsok gyűjteményévé alakítani, bármennyire csábító volna így olvasni Ferenc szövegeit. Azokat a helyeket kivéve, ahol szó szerint az evangéliumot ismétli – és amennyire rajta áll, mindig erre törekszik; elég összevetni a megerősített (2Reg) és a meg nem erősített regulát (1Reg) –, útmutatásainak és előírásainak jelentős része ma nehezen követhetőnek tűnik. Olyasmit kívánnak, amit úgy érezzük, ma már nem tudunk megtenni, ezért újra meg újra felmentést adunk magunknak teljesítésük alól.
Ezek a szövegek azonban közösségben tartanak bennünket Ferenccel és a benne megszólaló Lélekkel. Máskülönben olvasásuk és átelmélkedésük fáradságossá válna, hiszen újra meg újra felmentést kell adnunk magunknak az elhangzottak teljesítése alól. Ez mintha csökkente-né annak jelentőségét és közvetlen hatását, amit hallunk, és idővel teherré válhat. Így le kell mondanunk egyik-másik segítségről is, amelyet Ferenc nagyon is valóságos és megszenvedett tapasztalatból kínál nekünk, és megérezzük az ebből fakadó vigasztalan magányt. Nem marad más, mint alázattal kérni Istent, hogy Lelkének erejével ő maga töltse be ezt a tehetetlenséget. Éppen ez az állandó felmentés mutatja meg a Ferenc és köztünk húzódó kulturális távolságot. Sem történeti-filológiai közvetítés, sem a vallásgyakorlat hasonlósága nem képes áthidalni ezt a távolságot. Ferenc és közöttünk végső soron az Úr Lelke teremthet kapcsolatot.
Ferenc és mi
A két lehetőségen túl – egy számunkra alig alkalmazható szabályrendszeren és egy magasztos eszményen, amely zászlóként mutat az Úr felé – tud-e Ferenc, a középkor embere valami konkrétat mondani nekem, a harmadik évezred emberének, az önteltségemről és a kétségbeesésemről?
Igen. Mindenekelőtt arra tanít, hogy másként tekintsek az Úrra. Jézus a szerető Üdvözítő, aki egyedül szeretetből üdvözít engem, és úgy tesz mások testvérévé, hogy önmagával kap-csol össze. Ebben foglalható össze Ferenc lelkiségének valamennyi „aszketikus és középkori” témája. A Jézus iránti szeretet minden. A szenvedés, a vezeklés, a megaláztatás és a világtól való elszakadás azt szolgálja, hogy elszakadjak önmagam szeretetétől, és viszontszeretettel fogadjam be azt a szeretetet, amellyel Isten szeret engem. Mindez eszköz, nem cél.
Azután ott van az egyház és a hozzá fűződő jegyesi hűség. Ebben a kapcsolatban maga a hívő a jegyes: nem kívülről szemléli és ítéli meg az egyházat, nem igyekszik távolságot tartani tőle, és nem hárítja el a közös felelősséget. Az ilyen magatartás Ferenc szemében a szeretet hiányáról árulkodik.
Azután pedig ott a szegénység. „Minthogy Isten Szent Ferencet és társait azért választotta ki és hívta meg, hogy teljes szívvel és egész odaadással hordozzák és hirdessék Krisztus ke-resztjét. […] Öltözetükben, szigorú életmódjukban és minden cselekedetükben keresztre feszített emberekhez hasonlítottak, amint valósággal azok is voltak. Ahelyett hogy világi tisztességre, földi elismerésre és hiú dicsőségre áhítoztak volna, inkább a szégyen és gyalázat vállalására törekedtek Krisztus szerelméért, úgyhogy örültek, ha bántalmazták, és elszomorodtak, ha fölmagasztalták őket. Mint vándorok és idegenek járták a világot, és semmi mást nem vittek magukkal, csak a megfeszített Krisztust.”
Íme a szegénység, ez a kényes és szinte megragadhatatlan kérdés, amelyet oly könnyen próbálunk valami mással egyenértékűvé tenni. Itt azonban közel kerülhetünk eredeti értelméhez, a Fioretti tudatosan programadó szövegén keresztül. A szegénység jóval többet jelent a pénz vagy más javak puszta nélkülözésénél. Azt is jelenti, hogy az ember a pénzt soha nem használja arra, hogy mások fölött hatalmat gyakoroljon. Szegény az, aki úgy él, hogy „semmi mást nem visz magával, csak a megfeszített Krisztust”: nem viszi magával saját múltját, tekintélyét és jó hírét, befolyásos kapcsolatait, érdekszövetségeit vagy valamely csoporthoz tartozását. Nem viszi magával reményeit és eszményeit, jövőre vonatkozó terveit, elérendő céljait, az ítélkezés jogát és főként saját középszerűségét sem, amelyet általános mércévé emelne és igazolna. Csak a megfeszített Krisztust viszi magával, vele együtt pedig a kudarcot és a haláltusát is. Közösséget vállal Krisztussal a kudarcban és a haláltusában.
Az egyház reformja
Végül – ha egyáltalán beszélhetünk itt utolsó pontról – az egyház reformja következik, amely Ferenc számára az eucharisztiából indul ki. Talán ez tűnik a leginkább újszerűnek annak, aki ma olvassa a regulát és Ferenc többi írását. A hívő ember akkor találja meg újra a helyét és élete értelmét a keresztény misztériumban, amikor szívből és szenvedélyesen elfogadja helyét abban az önátadásban, amelyben Jézus az eucharisztikus vacsorán saját életét és halálát adja övéinek.
Talán éppen ez Ferenc üzenetének legidőszerűbb vonása a mai keresztény számára, egy olyan egyházban, amelyben a megújulás reményei éppen ebbe az irányba mutatnak.
Szabó Miklós István fordítása.
