A fiatalok hangja
Idén hetven éve, hogy 1956. október 23-án a magyar fiatalok is az utcára vonultak. Minden évben felidézzük és ünnepeljük őket a többi hőssel együtt. Azokat a húsz év körüli fiúkat és lányokat, akik nem azt kérdezték, megéri-e megszólalni. Nem azt nézték, mit szólnak hozzá a hatalmasok, és azt sem, milyen következménye lesz annak, ha kimondják, amit gondolnak. Megszólaltak.
Ma már más világban élünk, más kihívások között, más értékrendek mentén. De van valami, ami nem változott, mégpedig az, hogy egy ország jövőjéről azoknak is beszélniük kellene, akik a jövőt hordozzák. Ezért érdemes feltennünk a kérdést: hol van a mai fiatalok hangja?
Kép forrása: Unsplash
A fiatalok egy részének erősödik a közéleti érdeklődése, csak egészen más csatornákon és más módokon vesznek részt közös ügyeinkben, mint a korábbi nemzedékek. A mai fiatal nem feltétlenül a Kossuth téren mondja el, amit gondol. Lehet, hogy egy TikTok-videóban. Egy Instagram-posztban, egy egyetemi közösségben, tüntetésen, diákszervezetben… Az új online csatornák a véleménybuborékokkal és a fizetett influenszerekkel természetesen megtévesztő politikai manipuláció alanyaivá is tehetik őket, de a buborékok mindig kipukkadnak, és az igazság napfényre kerül.
Tévedünk, amikor azt mondjuk, a fiatalok hallgatnak. Lehet, hogy mi nem hallgatjuk meg őket. 1956 fiataljai nem egy tökéletesen megszervezett politikai mozgalom élén álltak. Egyetemisták voltak, akiknek elegük lett abból, hogy mások beszélnek helyettük. A műegyetemisták pontokba szedték, mit akarnak: szabadságot, nemzeti függetlenséget, demokratikus jogokat. Aztán elindultak. Ma vajon mit írnának egy tizenkét pontos listára? Nem tudjuk. És talán éppen ez a baj. Túl sokszor beszélünk a fiatalokról, és túl ritkán velük. S alig tesszük fel nekik a legegyszerűbb kérdést: „Ti mit gondoltok arról az országról, amelyet örökölni fogtok?”
1956 éppen arra tanít, hogy a történelem nem mindig az idősek tereiben készül. Néha egy kollégiumi szobában kezdődik. Egy egyetemi előadóban. Egy kávézóban. Egy chatcsoportban. Egy mondatban, amelyet valaki végre kimond. A mai magyar fiataloknak nem „forradalomra” van szükségük. Lehet, egyszerűen csak arra, hogy legyen egy hely, ahol a saját hangjukat használják, ahol jól értjük őket. Ha ma egy fiatal azt mondja, hogy fél a jövőtől, nem biztos, hogy politikai állásfoglalást hallunk. Lehet, hogy segítségkérést. Ha azt mondja, nincs értelme megszólalni, nem biztos, hogy apátiát hallunk. Lehet, hogy csalódottságot.
1956 fiataljai nem azért lettek történelmi hősök, mert fiatalok voltak, hanem azért, mert nem fogadták el, hogy nincs beleszólásuk a saját életükbe. Talán ma is ezt kellene megtanulnunk tőlük. Ne várjuk el a mai fiataloktól, hogy legyenek olyanok, mint az ötvenhatosok, hanem inkább teremtsük meg annak lehetőségét, hogy a saját koruk „ötvenhatosaivá” válhassanak, a saját kérdéseikkel, a saját nyelvükön, a saját bátorságukkal. És amikor majd egyszer visszanézünk erre a korszakra, talán nem az lesz a legfontosabb kérdés, hogy volt-e hangjuk, hanem az, hogy volt-e valaki, aki meghallotta.
