Motiváció, szenvedély, kiteljesedés
Interjú Ekler Luca parasportolóval
„Ahhoz, hogy fejlődni tudj, mindig feljebb kell tenned a lécet” – mondja stílszerűen atlétikai hasonlattal, de rögtön hozzáteszi, legalább ennyire fontos a pihenés, illetve a barátokkal, hobbikkal és a munkával töltött idő, hogy legyen, ami kizökkentsen a teljesítmény és az eredmények világából. Nem csak élsportolók számára megszívlelendő gondolatok a kétszeres paralimpiai bajnok, hétszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok atlétától, akinek egy tízévesen elszenvedett stroke változtatta meg az életét. A versenyzés mellett a Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetemen oktat, és második lett egy televíziós sportvetélkedőben.
Láttam egy fotón, hogy voltál cserkész.
Én azt mondom, hogy cserkész vagyok (nevet). Táborozni sajnos már nem tudok járni, de nemrég több közös programom, előadásom is volt a cserkészszövetséggel. Próbálom megtalálni a helyzeteket, amikor vissza tudok adni, mert hát rengeteget kaptam a cserkészettől. Az értékrendem alapját nagyban meghatározza, és ez a háló a mai napig úgy szövi át az életemet, hogy sokszor észre sem veszem.
Van még ehhez hasonló fontos, összetartó és identitást alakító közösséged?
Több olyan megtartó közegem van, amiért hálás lehetek. A parasporton belül külön a magyar és a nemzetközi közösség. Jó megélni, hogy a hazai pályán túl is annyi barátságom szövődött már. Ahogy utazunk egy versenyre, közösen leülünk ebédelni, elmegyünk kávézni: néha ezeket várom a legjobban, hogy újra találkozzunk, és a versenyek összehozzanak minket. De ott van az egyetem is, illetve egy hívő családi közösség, amiben felnőttem, és akikhez szorosan kapcsolódik az a szombathelyi cserkészcsapat, amihez tartozom. Egyre jobban látom, hogy ezek a társaságok összeszövődnek, és ez engem is megtart. És itt a saját kis atlétacsoportom is. Nem egyszerű a dolog, mert az egyetemi évek alatt jövünk-megyünk, van, aki marad, van, aki nem, de egy pár éve egészen állandó a közeg.
Nagy családban nőttél fel, több testvéred van. Milyen a viszonyod velük?
A mai napig elképesztően jó kapcsolatunk van. Őszinte leszek: én nagyon örülök, hogy fiútestvéreim vannak. Én vagyok a legidősebb, és három öcsém van. Nagyon jó érzés, hogy tudunk egymáshoz fordulni, rendszeresen találkozunk, ott vagyunk egymásnak. A két idősebb fiú hivatásos sportoló, ezért nagyon mély szinten meg tudjuk érteni egymás kérdéseit, nehézségeit. A harmadik öcsém is vízilabdázik, szóval a sport vele is összeköt, de igazából az egész családunkat. A szüleim, nagyszüleim a mai napig sportolnak, ezért a sport szeretetét is az anyatejjel szívtuk magunkba. Nem volt betervezve, hogy sportolók leszünk, de ez is olyan plusz kapocs, ami által még közelebb tudunk lenni egymáshoz.
Gyerekként általában az volt a hétvégi programunk, hogy valahol kirándultunk, vagy akár közösen mentünk sportolni, például focizni. Amikor az általános iskolában elkezdtem teniszezni, a testvéreim jöttek velem a táborokba, aztán később ők is saját sportágat választottak. Sokszor kapcsolódtunk be egymás sportágába, mert mindannyian több mindent kipróbáltunk. Bízom benne, hogy mostanra mindegyikőnk megtalálta a hozzá illőt.
Portréfotók: Földházi Árpád
Van olyan, hogy elfelejtik, akár ők, akár mások, hogy mi a helyzet a kezeddel?
Persze, a családban gyakran van, hogy elfelejtik, és az nagyon vicces szokott lenni. Nemrég pakolni kellett valamit, és nem tudtam egyszerre két dolgot elvinni egyik helyről a másikra. Álltam és mutattam, hogy „helló, itt amúgy nincs minden rendben” – mire észbe kaptak. Ők inkább megvárják, hogy próbáljam magam megoldani az adott helyzetet, mert tudják, hogy az nem feltétlenül jó, ha mindig mindenben segíteni akarnak. A családom sosem kezelt emiatt másként. Mindig ott vannak, ha valamire szükségem van, viszont úgy, hogy közben találjam meg a saját utamat, hogy én mit hogyan tudok megoldani, mit tudok másképpen csinálni. A baráti társaságomban már nagyon vegyesen jelenik meg ez. Sokan vannak, akik mindenben segíteni akarnak, de ezt nem tudom negatívumként megélni, hiszen azt akarják, hogy nekem jó vagy könnyebb legyen. De például nemrég egy fotózáson a fotós szólt, hogy akkor így meg úgy rakjam a kezem. Mondtam neki, hogy nem tudom megcsinálni. Háromszor visszakérdezett, hogy miért. Ezek jó dolgok, mert megmutatják, mennyit dolgoztam azért, hogy itt tartsak. Ezekről többet is kellene beszélnünk, mert mindig lesznek nehézségek a mindennapokban, amikor mondjuk akadozom a kezemmel, ezáltal küzdök a motivációmmal, de ez hozzátartozik, és jó, ha ezt is látják az emberek. Így derül ki, milyen mindennapos nehézségei vagy kihívásai vannak egy fogyatékossággal élő embernek.
Biztos felkapod a fejed minden kisebb vagy nagyobb dologra, ami az egész társadalom figyelmetlenségéről árulkodik ezzel kapcsolatban. Ilyen például az akadálymentesítés hiánya…
Igen, sajnos sok ilyen dolog idegesít. Például amikor bemegyek egy olyan helyre, ahova mindenki jár ügyet intézni, akadálymentesen eljutok a bejáratig, ami után viszont egyből három lépcsőfok vezet tovább. Sajnos sokszor van olyan, amikor a látszatra adnak, csupa nagybetűvel ki van írva, hogy akadálymentesek és befogadók vagyunk, aztán jön a „de” szócska, és ezt nagyon nem szeretem. Ebből én is mindig tanulok, mert olyan sokfélék vagyunk, és annyiféle fogyatékosság van, ami más-más igényeket jelent. Például a paralimpiára mindig készül egy formaruha, és a kerekesszékes sportolók bizonyos módosításokat kértek rajta, hogy nekik is kényelmes legyen. Ezek egyszerű dolgok nekünk, de például egy olyan sportolónak, akinek amputálták a felső végtagját, sokkal könnyebb dolga van egy mágneses cipzárral, mert az egy kézzel is használható. Nekünk teljesen egyértelmű, hogy be tudunk gombolni egy kabátot, össze tudjuk fogni a hajunkat, be tudjuk kötni a cipőfűzőnket. Mondjuk ezek pont olyanok, amikkel néha én is megszenvedek, ha rosszabb napom van (nevet). Mindennapi dolgok, amikhez nekünk van hozzáférésünk, de másnak lehet, hogy nincs. Ezekkel mindig érdemes foglalkozni, hiszen egy világban élünk.
Ez a mindennapok természetessé vált apróságainak értékelését is jelenti, nem?
Abszolút. Én nem is tudok máshogyan élni. Nem lehet mindennap paralimpiát nyerni. Vannak olyan napok, amikor annak kell vagy lehet örülni, hogy süt a nap, vagy hogy ki tudtál pipálni egy olyan feladatot, amit hetek óta görgettél magad előtt. Ezek a mindennapos kis győzelmek azok, amik végtére is megtanítanak élvezni az életet, és ezek által annyi mindent meg lehet tanulni magadról.
Az élsportoló élete sem csak edzésből áll. Mennyire tudsz pontos és koncentrált lenni minden másban is?
Maximalista embernek tartom magam, viszont azt is tudom, hogy a mindennapi élet nem lehet mindig olyan, hogy nekem legyen a legkönnyebb élsportolóként. Félállásban dolgozom, van, hogy ez is megborítja a rendszert, mondjuk amikor korán reggel be kell jönnöm az egyetemre, vagy edzés előtt még órát kell tartanom, vagy indítunk egy képzést. A vizsgaidőszak szinte mindig ütközik a versenyszezonnal, így volt ez hallgatókoromban, de egyetemi oktatóként sem úszom meg.
Élsportolóként nem mindig egyszerű rendszeresen tartani a kapcsolatot a barátaimmal, vagy meghúzni a határt. Versenyszezonban általában egyáltalán nem iszom alkoholt, és ez néha fél évet jelent. Ilyenkor családi szülinapokon sem koccintok, vagy épp azt kell mondanom, hogy nem tudok tovább maradni, haza kell mennem aludni, mert holnap reggel edzésem van. Sajnos rendezvényekre sem tudok elmenni, ha mondjuk hétvégén versenyem van. Ezeket a határokat ki kell jelölni, de például az étkezésem eléggé intuitív. Érzem, hogy mire van szükségem, tudatos vagyok, de nem görcsösen. Ebben azt gondolom, van fejlődési lehetőség, ahogy nyilván a rehabilitációban is. Például meggondolom, elmenjek-e a város másik végében lévő masszőrömhöz, vagy az utazási időt inkább pihenéssel töltsem.
Most indul a kvalifikáció a Los Angeles-i paralimpiára, és tudom, hogy majd sok nemet kell mondanom a barátaimnak vagy a családomnak megkeresésekre, rendezvényekre. Éppen emiatt ebben az évben kicsit jobban is tudtam élvezni, hogy szabadabb vagyok. A következő két év fejet lehajtós és keményen dolgozós lesz. Egyre nagyobb a verseny, és ha nem dolgozol keményen, nem tudsz az élvonalban maradni. Az élsportnak az a nehézsége, de a szépsége is, hogy így tudsz folyamatosan fejlődni. Nekem az a legnagyobb motivációm, hogy mindig látom, mi van még bennem. Ez hajt előre.
A folyamatos edzés mellett hogy zsonglőrködsz a félállással?
Jó kapcsolatom van az egyetemmel, ahol dolgozom, és tisztában vannak vele, hogy valamikor többet tudok belerakni a munkába, valamikor pedig kevesebbet. Ha edzőtáborom van, akkor megértik, hogy egy kicsit fókuszáltabban figyelek a felkészülésemre. Sportegyetem vagyunk, itt tudják, mibe kerül, hogy valaki a világ élvonalában legyen. Hálás vagyok a támogatásért, meg azért, hogy szinte közvetlenül az egyetem után lehetőséget kaptam, hogy átadhatom azt a tudást, amit az évek alatt megszereztem például a parasportról. Fiatal vagyok, és nagyon sokat kell tanulnom még erről, viszont látom olyan szegmenseit, amelyekre talán más nem lát rá, és versenyzőként sok olyan tapasztalatot szerzek, amit a későbbiekben beépítenék itthon, hogy olyan utánpótlást tudjunk nevelni, amire a későbbiekben lehet építeni.
Nagyon szép történet, ahogy rátaláltál a paralimpiára, amikor a Biacsi ikreket megláttad a tévében. Vágysz arra, hogy te is olyan ember legyél, akinek köszönhetően egy gyerek vagy akár egy felnőtt megismeri a parasportot?
Sok visszajelzést kapok arról, hogy valaki miattam kezdett el sportolni. A mi kis egyesületünkön belül is volt olyan gyerkőc, akinek a családja a segítségemmel vette fel a kapcsolatot a Paralimpiai Bizottsággal, hogy elinduljon a klasszifikációs folyamat. Sok üzenet jön szülőktől, hogy a gyermekük elé példaként állítanak, akire fel tudnak nézni. Nagyon jó megélni, hogy erőt tudnak meríteni belőlem ezek a gyerekek. Úgy érzem, mindig volt egy nagyobb célom, de annak idején ezt inkább csak sejtettem. Szerettem volna mindent jól csinálni. Bennem volt az érzés, hogy valami vár rám. Akkor még nem tudtam, hogy ez a parasport lesz, és nem lehetek elég hálás, hogy így alakult. Az egyik legnagyobb motivációm az Exatlon Hungary című műsorral kapcsolatban is az volt – nyilván a kihívás mellett –, hogy mennyi gyerkőc fogja nézni, és hány emberhez fog eljutni a parasport híre.
Tudsz olyan számodra fontos célt mondani, amiért közösen tehetne a korosztályod?
Nagyon sokat járok iskolákba fiatalabb gyerekekhez érzékenyíteni, mesélni a parasportról, a történetemről és hasonlókról. Az egyetemen is ilyesmit tanítok, csak kicsit komolyabb szinten, strukturáltabban tematizálva. Ez nem feltétlenül közös misszió, de azt gondolom, hogy sokunké. Egyre több olyan megkeresés érkezik hallgatóktól vagy más korombeliektől, hogy szeretnének a parasporttal foglalkozni, ebbe az irányba tovább képezni magukat. Vagy valaki paraatlétikából szeretné írni a szakdolgozatát, és felkér, hogy vállalnám-e a témavezetését. Ezek kis dolgok, de ha egy ember mesél másik háromnak arról, hogy ő mit tanult, vagy elkezd ezzel foglalkozni, akkor ki tudnak alakulni pontok, amik segíthetnek, hogy a parasport egyre inkább téma legyen. A diverzitást és az inkluzivitást a mi korosztályunk nagyon jól befogadja és fontosnak tartja. Sok pozitív külföldi példát is látok arra, hogy ezt hogyan viszik be különböző társadalmi terekbe. Persze nem tudom, mit tartogat a jövő, de nagy álmom akár egy közös csoportot létrehozni, amiben ép atléták paraatlétákkal edzenek együtt. Több példa van már erre Magyarországon, tudunk egymástól tanulni, egymást húzni, motiválni.
Egy stroke-ot nehéz lehet nem egy életet elvágó csapásként megélni. Mégis, ahogy te beszélsz róla, szinte csak hálát hallani belőled. Mert hát ajándék, hogy így is tudsz mozogni, és képes vagy bejárni a saját utadat.
A stroke ott és akkor nyilván nagyon nehéz volt, de gyerekként nem is ezt fogod fel. Nekem inkább az utána lévő időszak volt súlyos, az elfogadás és a feldolgozás, amikor elkezdtem serdülni, és egyre jobban lecsapódott, hogy kicsit más vagyok, mint a többiek. Miután rátaláltam a parasportra, azt éreztem: lehet, hogy az élet elvett tőlem valamit, lehetőségeket, olyan fizikai aktivitásokat vagy mindennapi cselekvéseket, amiket már nem tudok tökéletesen megcsinálni, de mellette annyi mindent kaptam a parasport által: barátokat, rengeteg utazást, olyasvalamit, amiben ki tudok teljesedni. Nekem ez a lehetőségem, hogy megmutassam, mire vagyok képes, mi van bennem. Azt nyilván nem tudhatom, hogy ha nincs a stroke-om, akkor merre visz az utam. De ha választhatnék, nem csinálnám vissza, mert azt gondolom, ezzel vagyok az, aki vagyok.
Itthon sokat versenyzel ép sporttársakkal, például felkészülési versenyeken. Így mindkét közeget ismered. Hogy éled meg belülről ezt a szép hídszerepet?
Ebben kicsit más vagyok, mint a sorstársaim, mert már parasportolóként elkezdtem versenyezni ép atléták között, még nem tudva a parasportról. Akkor az ő eredményeiket és elvárásaikat állítottam magam elé. Nagyon természetesen be tudtam kapcsolódni a világukba, de azt is éreztem, hogy más vagyok. Mintha egy lépéssel hátrébbról indultam volna a versenyeken. Ez a mai napig így van, viszont az, hogy tizenhárom éves korom óta ők is végigkísértek ezen az úton, nagyon sokat jelent nekem. Sokszor két utat járok egyszerre, amelyek találkoznak. Ezek az összefonódások egyre több parasportolónál megfigyelhetők, és olyan jó, hogy egyre inkább közeledik egymáshoz a két út. Bízom abban, hogy ahogyan most két világról beszélünk, úgy lassan egyről fogunk. Sok közös versenyük van már az ép és a paraatlétáknak. Ezek szuper kezdeményezések. Több parasportoló csinálja azt, amit én. Ez nyilván akkor működik, ha a körülmények is engedik. Például egy látássérült vagy kerekesszékes nem tudna megfelelni annak a szabályzatnak, aminek mondjuk én egy enyhébb fogyatékossággal még meg tudok.
Minden sportban fontosak a mesterek és példaképek. Édesapád atléta volt, a szüleid a sportban is kísérnek kezdettől fogva. Rajtuk kívül ki volt még jelen számodra így?
Az első teniszedzőm, aki tanítónőm is volt, a gimnáziumi tesitanárom és az első atlétikaedzőm figyelemmel kísérik a pályafutásomat. Utóbbi, aki kislánykoromban edzett, nevetve felhívott, amikor megtudta, hogy választottam magamnak egy új versenyszámot, ami az ő versenyszáma is volt. Azért nevetett, mert az edzéseken ő nem tudott rávenni, hogy kétszáz méternél többet fussak. És most már négyszázon is versenyzek. Szóval egyszer csak jön a semmiből egy telefon, és úgy beszélgetünk, mintha sosem váltunk volna el, és ezekért nagyon hálás vagyok. Sokszor rádöbbenek, mennyit tanítottak, hozzátettek ahhoz, hogy az legyek, aki ma vagyok.
Nem bánod, hogy az atlétika sokszor magányos műfaj?
Az első Európa-bajnokságomra két hónapig egyedül készültem, de az elmúlt években az egyetemen olyan jó kis csapatunk lett, hogy úgy érzem, lehet, hogy egyéni sportágat űzök, de csapatban edzünk. Ha van egy olyan csapat, akikkel jó együtt edzeni, akkor abszolút nem magányos műfaj az atlétika. Sokszor persze nem egyszerű, hiszen a munkát neked kell beletenned, de ha olyan edzővel, gyógytornásszal, masszőrrel és társakkal tudod magad körülvenni, akik mellett jó hangulatú az edzés, akkor sokkal inkább élménynek fogod fel, mint munkának.
Hosszú időbe telik, míg a nagy eredmények „leérnek” benned? Tokiót meg tudtad már emészteni?
Tokió az első paralimpiám volt. Előtte, 2018-ban kaptam meg a nemzetközi kategóriámat. Abban az évben volt az első Európa-bajnokságom, 2019-ben az első világbajnokságom, amivel kvalifikáltam magam a paralimpiára. Az egész hihetetlennek tűnt. Annyira gyorsan történtek a dolgok, hogy fel se fogtam, hogy megtörténik, amiről három éve álmodoztam. Amikor Tokióban pályára léptem az első előfutamomnál, az volt bennem, hogy ennél nincs jobb érzés. Beteljesítettem az álmomat, magamat, és ez a közeg adta meg rá a lehetőséget. Hazatérés volt, és mindig azt mondom: lehet, hogy több szempontból érdekes olimpia és paralimpia volt a tokiói, de nekem a legszebb, mert ez az egész folyamat körbeért.
Azt az élményt, amikor távolugrásban világcsúccsal győzni tudtam, a mai napig nem tudom jól szavakba önteni. Sok évem rengeteg munkája volt benne, és sok nehéz évért kárpótolt. Mielőtt rátaláltam a parasportra, nagyon gondolkoztam, hogy abbahagyom az atlétikát, mert azt éreztem, nem fejlődöm. A paralimpia célja is akkor jött, amikor hullámvölgybe kerültem. És akkor lett egy kategóriám, egy hely, ahol tudok versenyezni olyan sportolókkal, olyan fogyatékosságú atlétákkal, mint amilyen én is vagyok.
Mindig a legutóbbi világverseny a legfontosabb?
Mindegyikből tanultam valamit, mindegyik adott valamit, de Tokiónak örökre kedves helye lesz a szívemben. Párizs nagyon más élmény volt, és messze nem mondanám olyan pozitívnak, mint amilyen Tokió volt. Én is sokkal több elvárást helyeztem magamra, és sokkal kiszámítottabb paralimpiának is mondanám. Ebből is tanultam, és tudom, hogy Los Angelesben mit szeretnék majd máshogy csinálni.
Furcsa dolog ez a négy évben gondolkodás…
Valamiben teher, valamiben könnyebbség. A sportban szükséges, hogy lehessen tervezni, jó előre készülni a dol-gokra. A következő két hónapomat, ha nem is napra pontosan, de általában látom előre, és ez biztonságot, ritmust, rutint ad. De ebben is kellenek a megszakítások, például az a pihenő, amit egy-egy világverseny után kapunk, hogy kicsit vissza tudjunk töltődni, távol legyünk a pályától, és aztán újra hiányozzon. Most már lassan több mint tíz éve csinálom, és mindig újra bele kell szeretni ebbe a sportágba, s újra meg kell találni azt a motivációt és szenvedélyt, ami hajt. Vannak napok, amikor a rohanásban ez kicsit megkopik vagy elszürkül, de ez természetes. Ilyenkor arra gondolok, hogy honnan indultam el, végignézem a bejárt fejlődési utat, az eredményeimet, és mindig rádöbbenek, hogy azért csinálom, mert szeretem.
Az élsportban folyamatosan kihívás elé kell állítanod magad. Hogy lehet így értékelni a pillanat sikerét, azt, hogy ez most jó?
Ahhoz, hogy fejlődni tudj, mindig feljebb kell tenned a lécet. Ebbe bele lehet csavarodni, hiszen mindig jobb, gyorsabb akarsz lenni, nagyobbat akarsz ugrani, s nagyon könnyű a teljesítményed és az eredményeid alapján megítélni magad. Épp ezért nagyon fontos, hogy a sport mellett legyen hobbink, barátaink, bármilyen kis munkánk, ami kicsit néha kizökkent, és emlékeztet arra, hogy mi is emberek vagyunk, nem gépek. Sokszor egy pihenőnap sokkal többet ér, mint ha folyamatosan túlterheled magad. Az edzőm azt szokta mondani, hogy az olyan ügyességi versenyszámok előtt, mint a távolugrás, merni kell pihenni. Ezt a tanácsot igyekszem megfogadni, és például amikor kimegyünk a paralimpiára, már nem hajtjuk szét magunkat, hanem csak finomhangolunk. Tudatosítjuk, hogy a munka java már el van végezve, a házunk fel van építve, csak az utolsó festések vannak hátra. Szerintem nagyon fontos, hogy legyen egy „karmester”, aki a sportolót tudja irányítani, de persze sokszor hosszú évekbe telik, míg egy sportoló és egy edző összeszokik. Ez lesz a tizedik év, hogy együtt dolgozom az edzőmmel, Szalma Lászlóval. Azt gondolom, egész jól muzsikálunk együtt. Hálás vagyok érte.
Hamarosan újabb koncentráltabb időszak kezdődik az életedben a paralimpia miatt. Le lehet vagy le kell ezt tenni néha-néha a mindennapokban?
Én ebben az évben léphettem hátra egy kicsit. Ennek köszönhetően tudtam elvállalni az Exatlont is. Úgyhogy ez az év szólt a kihívásokról, de arról is, hogy új dolgokat próbáljak ki, mint ez a műsor. Több új versenyszámban szerepeltem, mert tudtam, hogy ebbe az évbe belefér. Kellett egy kis változatosság, mert a következő két évem ilyen szempontból monotonabb lesz. A magánéletemben is fontos volt ez az év: nemrég megházasodtam. Ezek mind olyan dolgok, amiket nagyon jó volt ebben az évben megélni, mert éreztem, hogy itt van az idejük. Most pedig nyugodtan kezdem el a felkészülést, mert tudom, hogy jól vagyok, és készen állok.
