A fékezhetetlen erő és a mozdíthatatlan tárgy
Az El Clásico és a spanyol futball
Habfehér balett vagy gránátvörös-kék tikitaka? Puskás vagy Kubala? Ronaldo vagy Messi? Birodalmi öntudat vagy nemzeti-kulturális ellenállás? Számtalan ellentétes szópárra fűzhető fel a Real Madrid és a Barcelona viszonya, ez az antagonisztikus ellentét pedig egyszerre magyarázza a spanyol futballvalóságot és mutat messze túl a futballon.
Sietve robog egy autó a Madrid közeli éjszakában. Váratlanul figyelmeztető lövések dördülnek, de a sofőr továbbhajt. Egy ellenőrzőpontnál végül megáll a jármű, a katonák pedig kérdés nélkül lemészárolják az autó utasait. Az 1936-tól 1939-ig tomboló spanyol polgárháború véres eseményeit éljük, az áldozatok egyike pedig nem más, mint Josep Sunyol i Garriga, a Barcelona akkori elnöke. Holtteste sosem került elő, emléke pedig az elkövetkező hat évtizedben elhalványult: anyaklubja érthetetlen módon megfeledkezik róla, a nagy rivális Real Madrid pedig értelemszerűen agyonhallgatja. Tragikus sorsa szomorú illusztrációja annak, hogyan válhat egy alapvetően pozitív klubidentitás romboló ideológiai ellentétté, majd véres erőszakká. A többszörös félresiklás magyarázhatatlan, ám enélkül nem érthető, miért vált a világ talán legnagyobb rivalizálásává a Barcelona és a Real Madrid versengése. Ez több, mint a szokásos „szomszédvár-effektus” vagy a „túlságosan hasonlítunk, ezért utállak” jelensége: a kezdeti ellenszenvre évszázados távlatban rakódtak rá nemzeti-kulturális és vallási sérelmek, olyan gomolygó szürkeséget alkotva, amelyet ma már rendkívül nehéz szétszálazni.
Hogy is kezdődött?
A mítosszá merevedett, népszerű narratívákat azonban néhány kevéssé ismert tény cáfolja. Az alapvetően munkáseredetű futballt a gyors népszerűség-növekedés következtében csakhamar felsőbb társadalmi rétegek is játszani kezdték, szigorúan amatőr alapon. Így alakult meg 1899-ben Hans Gamper svájci (később kétes ügyletekbe keveredő) üzletember felhívására a Barcelona CF, 1902-ben pedig az Oxfordi és a Cambridge-i Egyetem helyi tanárai és diákjai alapították meg a mai Real Madrid CF elődklubját. A külföldi klubalapítás akkoriban elterjedt szokás volt: jórészt az angolok terjesztették a futballt, pontosabban azok a szakemberek, akik a már akkor is rendkívül vaskalapos brit szemlélet miatt Európában igyekeztek szerencsét próbálni (például Jimmy Hogan, aki tulajdonképpen minket, magyarokat tanított meg focizni).
A két klub legelső mérkőzésére 1902. május 13-án került sor; sem a mutatott játékról, sem az eredményről nincs adatunk, és valószínű, hogy a részt vevő futballistáknak sem volt sok fogalmuk arról, hogy ez a meccs miféle indulatokat csatornáz majd be. Katalónia és Kasztília ellentéte visszavezethető egészen Spanyolország egyesítésének erőszaktól sem mentes történetéig. V. Fülöp a XVIII. század elején az addigi regionális királyságokat megfosztotta előjogaiktól, és kihirdette: az addig Kasztília néven ismert tartomány jogot formál az Ibériai-félsziget teljes területére. Így lett főváros Madrid: az uralkodó egyszerűen olyan települést keresett, amely a félsziget közepén található, hogy demonstrálja centralizáló törekvéseit.
Hosszú ellenségeskedés indult meg a korábbi függetlenségüket féltő régiókkal, melyek közül a legkitartóbbnak Baszkföld és Katalónia bizonyult. Nem meglepő módon mindkettőnek van saját, erős identitással büszkélkedő futballcsapata, utóbbié, a Barcelona büszkén is hirdeti magáról, hogy „több mint egy klub”. A „több” itt egyszerre jelent kulturális különállást, idegenkedést a központi spanyol államtól, és azt, hogy a Barcelona csapata mindezt egyfajta „hadseregként” megjeleníti. Ez tehát az egyik jelentős tényező.
Egyesülök, tehát vagyok
A mediterrán futballkultúrákban máig érvényben van a sócio-rendszer, miszerint a klubba adott keretek között bárki beléphet: vezérszurkoló, egyszerű drukker, bérletes vagy helyi pártoló tag. Fontosabb, hogy ugyanekkor választóvá és választhatóvá is válik a klub elnöki posztjára. A jelöltek pedig égbe szökő ígéretekkel kénytelenek kampányolni. Ez a felépítés egyrészt távol tartja a kéretlen pénzmágnásokat (például a Közel-Kelet olajhercegeit), másrészt viszont önkéntelenül is a sportpolitika mezejére tereli a folyamatokat. A helyi bulvárlapok „exkluzív értesüléseket” írnak meg, az öltözőből különféle pletykák szivárognak ki, és előfordulhat, hogy ha néhány szavazat másként alakul, David Beckhamet a Barcelona legendájaként tisztelnénk, Luís Figo pedig nem igazolt volna a Real Madridhoz.
A szakmai munka minősége természetesen ezzel még egyáltalán nem garantált; elég, ha Florentino Pérez Real-elnök „galaktikus” játékospolitikájának kudarcára gondolunk, vagy arra, hogyan vitte néhány éve pénzügyi csődbe Josep Maria Bartomeu a Barcelonát. Folyamatos pletykaáradatban, felfokozott indulatok közepette pedig alig-alig lehet nyugodt, az érkező eredményeket józanul kezelő futballszakmaiságot felépíteni. Esküvő vagy temetés, eksztázis vagy gyász – ez jellemzi mind a Real Madrid, mind a Barcelona klubközegét, amely az irreális elvárások, a méregdrága játékosfizetések és a sztáregók miatt súlyosan toxikus. Madridban „lecherának” nevezik azt a jelenséget, amikor is az elnök bulvárújságírók lefizetésével igyekszik manipulálni a közhangulatot. Barcelonában pedig „entorno” a neve a mindig mindent megkérdőjelező, önmagát áldozati pózba képzelő mentalitásnak, amely annyi saját játékos és edző karrierjét tönkretette már.
Ha már szóba került a futballpolitika:
a spanyol élvonalbeli bajnokság – sőt, az egész futballszövetség és a bírói kar – tulajdonképpen a két gigász játszótere.
Legerősebb érdekérvényesítő képességük rendre nekik van, küzdelmük minden elképzelhető szinten folyamatos. Egészen bizarr, hogy a spanyol futball reciprok történetét meg lehetne írni pusztán abból kiindulva, ki nyerte meg a bajnokságot a két óriásklubon kívül: az ezredfordulón a Valencia jeleskedett, majd a Sevilla tűnt Európa legerősebb spanyol csapatának, mostanság pedig az Atlético Madrid gyűjt fontos trófeákat. Szurkolótáboruk rendre öntudatos, ám világszinten elenyésző, sőt, második választásként ők maguk is elköteleződnek az egyik „nagy” mellett.
Amiben hiszünk
Van-e futballindentitása egy-egy ekkorára növesztett klubnak a posztmodern, mediatizált futballban? A kérdés csupán első pillantásra egyértelmű, ugyanis sztárok és edzők jönnek-mennek, a stabil klubvezetést elnöki ciklusok szabdalják, a pillanatnyi marketingérték pedig szinte mindig mindent felülír.
Pedig a hetvenes években egészen máshogy festett a kép. Ekkor érkezett meg a holland Rinus Michels a Barcelonához, és hozta magával a „totális futball” elgondolását. A korábbi emberfogásos rendszert területi kontrollal, rövidpasszos játékkal, letámadással és technikai fölénnyel leváltó új filozófia tulajdonképpen forradalmasította a labdarúgást, a Barcelonának pedig generációkon átívelő nagy egyéniségeket adott, amilyen Johan Cruijff, Pep Guardiola, Luis Enrique, Xavi Hernández. Mindannyiuk jelentős sikereket ért el játékosként és edzőként is a klubnál, majd rendre annak a közegnek lettek áldozatai, amely a „holland dogmától” való legkisebb eltérést is eretnekségnek véli. Az a tény, hogy a Barcelona valójában importálta modern kori futballidentitását, keveseket érdekel: mindenki Barça-stílusként azonosítja játékukat, mely ugyanakkor az elmúlt évtizedek során maga is sokat formálódott.
Nehezebb helyzetben vagyunk, ha a Real Madrid focistílusát kellene meghatároznunk: kezdetben a nagy egyéniségek villogásaira épített a csapat (Puskás, Di Stéfano, Butragueño), és ez mostanáig meghatározó tényező a csapatnál; emlékezzünk Pérez elnök első és második „galaktikus” csapatára. Soroljuk csak a neveket: Figo, Zidane, Ronaldo, Beckham, Raúl, majd szűk tíz évvel később Kaká, Özil, Cristiano Ronaldo, Benzema. Szédítő névsor, a csillogás netovábbja – csak éppen a hatékony, eredményes futball szorult háttérbe. A jelenlegi folyamatokat figyelve leginkább egyfajta egyensúlyozás figyelhető meg az aktuális világsztárok (Mbappé, Vinicius Jr.) és a játék folyamatosságát biztosító „zongoracipelők” leigazolása között, egyelőre felemás eredménnyel.
Kubala László (FC Barcelona) és Puskás Ferenc (Real Madrid) az 1960-as évek elején
Forrás: Puskás Intézet
Amik vagyunk
A két klub kulturális identitása leginkább a spanyol polgárháborút követő, csaknem negyven évig tartó Franco-diktatúra idején gyökeresedett meg.
Eszerint az alapvetően jobboldali, magát nemzeti-kereszténynek valló rezsim csapata egyértelműen a Real Madrid volt: a minden meccsüket fölényes eleganciával megnyerő úriemberek alakulata, akik nem csupán a mezcímerért, hanem Spanyolország dicsőségéért is küzdöttek. A klub legendás elnöke, Santiago Bernabéu okosan használta ki e történelmi lehetőséget: miközben nem feltétlenül volt meggyőződve a hatalmi ideológia igazságáról, pragmatikus vezetőként azon dolgozott, hogy a Real Madrid „az első számú” futballklub legyen, bárhol is szerepel a világban. Komoly illusztrációja ennek a különös, nemzeti köntösbe bújtatott nemzetköziségnek, hogy a Real Madrid már az európai kupasorozatok hajnalától kezdve sorra nyerte a trófeákat: abszolút csúcstartóként jelenleg tizenöt Bajnokok Ligája-győzelemnél tart.
Nos, ha a Real Madridra eszerint az arroganciával határos fölényesség jellemző, a Barcelona éppen ennek az ellenkezőjével írható le: gyakran kisebbrendűségi komplexusból eredő dac és áldozati póz járja át a klub közegét. Pedig volna mire büszkének lenniük: játékosnevelő rendszerük (a La Masia), katalán leleményességük és katolicizmusuk a legszebbekre jogosíthatja őket. Csak hát úgy érzik, eleve vesztes helyzetből kell indulniuk. A Barcelona szélesebb közössége meg van győződve arról, hogy futballcsapata komoly párhuzamokat mutat saját régiója helyzetével: többre hivatottként rafinált elnyomásban kénytelen élni, s ellenzékiként valamiféle túlerővel szemben kell boldogulnia. Hiába Katalónia Spanyolország gazdaságilag legfejlettebb térsége, hiába Barcelona a világ egyik legszebb városa, az efféle berögzöttségeket nehéz felülírni.
Főképp ha van is valamiféle alapjuk: az el clásicók története tele van botrányos mérkőzésekkel, látványos összeomlásokkal és máig vitatott bírói ítéletekkel, melyek mögött mindig megbújik egy homályos összeesküvés-elmélet: felsőbb erők fogtak össze ellenünk, hogy ne nyerhessünk. A híres-hírhedt, 11-1-re végződő kupavisszavágó 1943-ból, a mind ez idáig négyszer megismétlődő „manita” (kicsi kéz: 5-0-s győzelmet jelent), a 2009-es 2-6 vagy a 2011. tavaszi, másfél hónapon belüli négy mérkőzés szikrázó indulatai mind azt jelzik: a rivalizálás él. Sőt, minden eddiginél erősebb, hiszen mozdíthatatlan kulturális indítékok és fékezhetetlen szenvedély mozgatja.
FORRÁSOK:
Graham Hunter: Spanyol korszak, Kanári, 2014
Sid Lowe: Félelem és reszketés a La Ligában, Gabo, 2015
Tóth Sándor: FC Barcelona vs. Real Madrid – Több mint futball, Centrál, 2013 Jonathan Wilson: A Barcelona-örökség, Jaffa, 2019
