Alázattal és bátran eggyé lenni
Vértesaljai László SJ reflexiója az új pápáról
Az első jeruzsálemi zsinat óta az egyház örökös feladata az egység ápolása, ahogy az Úr kérte követői számára az utolsó vacsorán, „hogy egy legyenek” (vö. Jn 17,21). Ez a jézusi kérés nem egy a sok közül, hanem az „ő órájának” a gyümölcse. Éretten mondja ki az utolsó vacsora termében, a lábmosás és a szeretetparancs meghagyása után. Megható és felülmúlhatatlan pillanat, hisz a Szentháromság imádkozik: Jézus a Lélekben övéi előtt bizalommal fohászkodni kezd: „Atyám, amint te bennem vagy, s én benned, úgy legyenek ők is eggyé bennünk, hogy így elhiggye a világ, hogy te küldtél engem” (Jn 17,21). Az egység, amelyet Jézus óhajt, a Trinitas misztériuma. Isten műve. Szorosabban véve ezt az egységet nem mi „csináljuk”, csak hagyjuk, hogy megtörténjék bennünk: a Lélek fon egybe bennünket. Megrendítő élmény, amikor egy ütemre ver a Teremtő és a teremtmény, a Megváltó és a megváltott szíve. Ez az, ami a világot meggyőzi, nem pedig egyesek rendkívüli nagyszerűsége. Nem is annyira rendkívüli teljesítmény ez, hanem a részek alázatos összeállása egy kerek egésszé. Amikor egy a szív és egy a lélek.
Jézus az ő nyájának egységterelgetésére kéri Pétert, miután bizonyságot szerez szeretetéről. Ekkor kapja ő és aztán utódai mind a mai napig a feladatot: „Legeltesd bárányaimat!” (Jn 21,15–17). Te, Péter, az enyémeket! Ez a péteri legeltetés az egybetartás művészete. A nagy nyáj közepe lassan mozog, némelyek szaporán előreszaladnak, mások lemaradnak.
A Pásztor áll, körbe-körbe néz, és számba vesz. A nyáj lassan mozog, és szeme a pásztoron. Ismerik egymást. A kép azért is eleven bennem, mert itt, Rómában látom, mindahányszor nyeregbe pattanok – hetente kétszer-háromszor –, és a Tiberis alsó rakpartján épült bicikliúton kikarikázom a római M0-ásig. Valahol félúton legelészik a zöld árterületen egy juhnyáj, immár zöldfülű gidákkal is, és együtt haladnak. Pásztoruk, akit személyesen is ismerek, hol középütt halad, hol a bicikliút közelében, és időről időre kiált nekik egyet, hallatja a hangját. Kiált valamit „bárányul”, és azok lassan összeterelődnek.
Amikor e sorokat írom, „kéthetes” Leó pápa a Lélek által frissen rárótt péteri szolgálatában, de nekem olybá tűnik, mintha már két éve a pásztorunk lenne.
Észrevétlenül, szinte pillanatok alatt történt, hogy rábíztuk magunkat. Ösztönösen, kategóriákon túl, különösebb fontolgatás nélkül. A bárány megérzi pásztorát. Gyerekkori, elsőáldozási, hittantáboros ősélmények aktiválódtak, és az ezer eresztékében recsegő világban szilárd pontra találtunk: arra, aki tudja, hol van forrás, hol van zöld legelő, és ami még ennél is fontosabb, ez a pásztor szeret bennünket. Együtt és külön-külön is. Még sírni is tud értünk, és biztos miattunk is, mint ott a vatikáni balkonon.
Amikor azt a „fekete bárányt”, Robert Sarah bíborost megtette különleges pápai küldöttének, éreztem, hogy pásztorunk palástja hihetetlenül széles és tág. Mindenki befér alája. Bizony, tarka a nyáj, mint a ravasz Jákobé, mégis egy, mert abba a „szent sátorba” azok lépnek, akik Jézushoz tartoznak. Mi, Jézushoz tartozók adjuk együtt az Egyházat.
Erről szól Leó pápa Szent Ágostontól vett jelmondata: „In Illo uno unum”, „hogy abban az Egyben – Jézusban – egyek legyünk”.
XIV. Leó pápa hivatalos portréja
Forrás: Vatican Media
