Égető kérdések – Jezsuita válaszok
Három kérdés, amely sokunkban megfogalmazódik, amikor próbáljuk saját életünkre, mindennapi helyzetekre vonatkoztatni az egyház tanítását. Olvasóink kérdéseire minden lapszámunkban más jezsuita válaszol: az ignáci lelkiség gazdag közös hagyományából merítve, de a maguk módján mutatnak utat, hogyan érdemes eljárnunk Jézust követve.
A Szív magazin olvasója vagyok lassan három éve, illetve azelőtt nem sokkal ismerkedtem meg a szemlélődő imamóddal. Az életemben működő isteni kegyelem ajándékának élem meg, hogy találkoztam a Szent Ignác-i lelkiséggel. Egy ideje egy kérdés minduntalan visszatér, s most már napi szinten kezd foglalkoztatni. Mintha kezdenék összezavarodni, nem tudom, helyes-e, amit érzek, amit gondolok. Ebben kérek útmutatást önöktől. Kérdésem a keleti mozgásformák és a kereszténység, a katolikus életvezetés összeegyeztethetőségével kapcsolatos. Negyvennyolc éves, háromgyerekes édesanya vagyok, valaha gyorskorcsolyáztam, kocogtam, szerettem ugrabugrálni, de a harmadik gyerek születése után a lassúbb mozgásformát érzem kényelmesnek és részesítem előnyben. Heti egy alkalommal eljárok jógaórára, ahol a nekem megfelelő tempóban átmozgatjuk a testünket, odafigyelve a légzésre is. A nyári hónapokban, amikor szünetelnek a jógaórák, napi maximum tíz percben taj-csi-gyakorlatokat végzek, ezeknél ugyancsak a légzés és a mozgás összhangjára figyelek. Azt gondolom, hogy az egészségemet szolgálja mindez. De egyre gyakrabban hallom, hogy a jóga az idegen istenekkel való kapcsolat formája, a keresztény embernek veszélyes és nem való, a lelket így meg amúgy károsítja, stb. Kérdezem önöket: valóban rossz úton jár az a katolikus hívő, aki jóga- és taj-csi-gyakorlatokat végez?
Nagyon dicséretes, hogy szeretne mozogni, és fizikai állapotát ezáltal jó karban tartani. Korunk talán egyik legnagyobb bűne, ahogyan a testünkkel bánunk. Ahelyett, hogy a mindennel megterhelt testet természetes úton segítenénk, ami a pihenés, a helyes táplálkozás és a napi mozgás által történhetne, inkább ajzószerekkel és gyógyszerekkel terheljük tovább. Pedig sokkal többet tehetnénk magunkért a fentiek betartásával, és amit sokan meg is tehetnénk a képernyőidő terhére. Véleményem szerint a fizikai mozgások közé sorolhatjuk az ön által felvetett formákat, ahogy a gyógyításhoz tartoznak más kultúrák orvosi és természetgyógyász gyakorlatai is. Önmagukban ezek a gyakorlatok nem hordoznak természetfeletti erőt. Attól a környezettől telnek el belső lelki tartalommal, amelyben történnek. Ugyanis nem mindegy, hogy valaki keresztény közegben végzi ezeket, vagy bekapcsolódik egy ilyen mozgásforma eredeti kulturális és emberi környezetébe. Például a Miatyánk elmondása katolikus és más keresztény közegben annyiban különbözik, hogy egy idő után nemcsak a Miatyánk mondásának a módját, hanem más szokásokat is átveszünk abból a közegből, így aztán az új közeghez simulva elveket és közösséget is válthatunk.
Kép forrása: Unsplash
Kedves Atya, több mint tíz éve szentségi házasságban élünk. Kapcsolatunk stabil, bár kissé unalmas. Az elmúlt hónapokban felkeltette az érdeklődésemet az egyik munkatársam. Nagyon tetszik, erős vágyat érzek a házasságtörésre. Az eszem és a szívem két ellentétes irányba vonz. Mit tegyek?
A hűség napjaink legdrágább kincse. Olyan jó hűségesnek lenni, ugyanis nem csupán egy másik embert teszünk ezzel boldoggá, hanem Krisztus előtt is békésen állhatunk. A szentségi házasság Krisztus ajándéka, azért, hogy keresztény életünket egy másik élettel egybefonódva ki tudjuk teljesíteni. Formát és célt ad életünknek. A hűség ezt a kincset védi. Érthető, hogy tíz év alatt a házastárs iránti érzelmek megkopnak, a másik már nem annyira érdekes, szeretnénk újat tapasztalni. Döntés előtt állunk. Mélyebbre vigyük a házastársi kapcsolatunkat, egyben lelkibbé is téve, vagy látszatot színlelve akár külső, felszínes kapcsolatokba bonyolódjunk? Utóbbi a testi egészségünk és lelki épségünk kárára lenne. Az előző segítene újrafelfedezni önmagunkat és a másikat Krisztus színe előtt. Nagyon hasznos módja ennek például a Házas Hétvége mozgalom, amely megtanítja a párt a köztük lévő kommunikáció értelmi és érzelmi dimenziójára. Ugyanakkor olyan házaspárok közösségébe kapcsol be, ahol felvállalják az egymással való őszinte dialógust. Az őszinteség megerősít a hűségben.
Családosként írok, gyerekeink egy–három évesek. Komoly dilemma, hogy hogyan vegyünk részt a szentmisén. A falunkban nincs külön gyerekmise. Vigyük el a gyerekeket is, akik nem tudnak megülni a helyükön, hanem egész mise alatt utánuk szaladgálunk, vagy hagyjuk őket otthon felügyelettel, és majd akkor jöjjenek velünk, ha nagyobbak lesznek? Ha velünk vannak, mi sem tudunk megfelelő figyelemmel jelen lenni. Mit tanácsol?
A gyereknevelés egyik fontos feladata az egyházi közösségbe való szocializáció. A gyerekes szülők, a miséző paphoz hasonlóan, nem résztvevőként vannak jelen a szentmisén, hanem szolgálattevőként. Gyerekük közösségbe tagozódását szolgálják, mindaddig, amíg a gyerek felfogja, hogy szülei részvételét az ő részvétele teszi lehetővé. Otthoni és iskolai szocializációjának függvénye is, milyen hamar tanulja meg a gyerek, hogy egy szűk órát hetente a templomban töltsön a családjával. Kezdetben a családdal együtt, majd a többi gyerekhez csatlakozva, akár a ministránsszolgálatba is bekapcsolódva lehet e folyamatot erősíteni. A kisgyereknek nincs olyan időérzéke, mint a felnőtt embernek, ezért folyamatos megerősítésre van szüksége a templomi térben. Jó, ha tanítjuk neki a megfelelő mozdulatokat, az imákat és énekeket, ami leköti az idejét. Közben többször biztatni kell, hogy már nincs sok hátra. Mindenképp azt tanácsolom, hogy vigyék a gyerekeket magukkal a szentmisére. Mindenképp olyan helyet keressenek, ahonnét jól látja a gyerek, hogy mi történik a szentélyben. Próbálják hétről hétre egy kissé hosszabb ideig lekötni a figyelmét azzal, ami történik. Ne essenek pánikba, ha nehezen szokja meg. Ha szükséges, akár ki is lehet menni egy időre, majd visszatérni. Gyerekeik lelki javát a közösségbe való betagozódás fogja szolgálni. Ezt minél korábban el kell kezdeni.
