Isten jellemzőinek lehetséges-lehetetlen feltárása
Richard Baukham új könyvéről
Kicsoda Isten? – teszi fel az első hallásra nem sok sikerrel kecsegtető kérdést Richard Bauckham anglikán teológus nemrég magyar nyelven is megjelent könyvében, mely a bibliai kinyilatkoztatás egyes kulcsmozzanatait elemezve keres választ az évezredek óta sokakat feszítő egzisztenciális jelentőségű feladványra.
Az egész mű gondolati íve a kinyilatkoztatás fogalma mentén halad. A szerző így ír a bevezetőben: „Vannak olyan kulcsfontosságú kinyilatkoztatási pillanatok, amelyekről elmondható, hogy meghatározzák, kicsoda Isten számunkra – vagy inkább úgy kellene mondani, hogy olyan pillanatok, amelyekben Isten meghatározza, kicsoda Ő számunkra” (12). A bibliai események sorából a jelenlét, a Név, a tulajdonságok és a Szentháromság kérdésköreiről szóló történeteket emeli ki a szerző. Ahhoz, hogy érdemben szólhasson róluk, tudományokon átívelő módszert alkalmaz: többek közt nyelvészeti, nyelvtörténeti, filozófiai és történelmi fejtegetés teszi izgalmassá írását.
Az első fejezet Jákob történetét vizsgálja, azon belül is a nevezetes álmot. Bauckham figyelmet szentel az Isten és Jákob közötti kommunikációs helyzetnek. Hangsúlyozza, hogy Isten nem a lépcső/létra tetejéről beszél az emberhez, hanem „nézi Jákobot, amint mellette alszik” (18). A szerző a szociolingvisztika érzékeny eszköztárát használja a szituáció feltárásához, majd érdekfeszítő történelmi-kultúrantropológiai elemzést közöl a letelepedés kérdéséről. A vándorlás során, melynek jelképe a sátor, Isten kíséri népét; amikor Jákob úton van, az álombéli ígéret szerint Isten vele tart. Jákob gondolkodásában megmutatkozik a közel-keleti vallások jellemzője: eszerint Istennek lehet „földi” háza. A változás akkor következik, amikor a nép letelepedik, Isten „háza” központi hellyé válik, és elvész nomád jellege. A jeruzsálemi templom felépítése előtt a Jákob történetében szereplő Bétel (’Isten háza’) az egyik szentély, ahol az izraeliták imádkozhatnak, hiszen ez az a hely, amelyet Istentől kaptak.
Fotók: iStock
A bibliai szövegegységek egymásra utaló jellege miatt sem meglepő, hogy az Újszövetség „rájátszik” Jákob álmára. A megfeleléseket kereső szerző számára adódik a párhuzam a lépcső/létra metaforikus jelentése és Jézus közvetítői helyzete között: „Jézus maga lesz az út a menny és a föld közötti szakadékon való átkeléshez” (38). Általa érthető meg, hogy Isten nem szakad el az emberektől, hanem az emberrel egységben létezik és kommunikál.
Az isteni névről és a kommunikációt lehetővé tevő megszólításról írva Bauckham megemlíti, hogy a név kimondását az izraeliták annak helyettesítésével tudták elkerülni. Ennek folytatására világít rá a korai keresztényeknél. Mózes és az égő csipkebokor történetét veszi végig gondolata igazolásához. Mózes Isten nevét tudakolja, a Biblia pedig összetett választ közöl. Egyrészt Isten önmeghatározása olvasható ki az „Én vagyok, aki vagyok” / „Az leszek, aki leszek” válaszból. Másrészt ebből következik a döntés, hogy ő Izrael Istene lesz, azaz maga választotta ki népét. Harmadrészt kinyilatkoztatja azt a nevet közösségének, amelyen szólíthatják őt. Bauckham újra és újra céloz a megnevezés kontrolláló aspektusára, ezért van nagy jelentősége annak a szövegegységnek, melyben Isten közöl egy nevet, amellyel felé irányulhat népe.
A szerző ezen a ponton szintén megemlíti az újszövetségi megfeleléseket: sorra veszi Jézus Isten felé fordulásait. Az isteni passzívumban olyan nyelvi formát azonosít, amelyben a cselekvés Istenhez kapcsolódik, ám nyelvileg ez nem mutatható ki. Jézus emellett az Isten szót is használja a név helyett, ugyanakkor részéről a leggyakoribb az Atya formula. Az Újszövetségben az „Úr” (küriosz) megnevezés Jézusra vonatkoztatva is feltűnik (71). Azért sem lepődhetünk meg ezen, mert Isten Jézus által nyilatkoztatta ki magát az embereknek, így tette „magát megismerhetővé és elérhetővé” (75).
Jóllehet a név itt nem a kontrollt szolgálja, a vele való foglalatosság nem választható el az identitásétól. Ahhoz, hogy a tulajdonságokról nyilatkozni tudjunk, a látás és/vagy a hallás mint befogadás folyamatát kell jellemeznünk. Bauckham e ponton ismét Mózes történetéhez fordul, csak éppen a szövetségkötés és az aranyborjú esetének elbeszéléséhez. Isten és Mózes között „beszélgetés” zajlik, amelyben választott képviselője kéri Istent a megbocsátásra, illetve arra, hogy fedje fel magát. Itt valójában a láthatóvá tevést kéri tőle. A látás által a dicsőség ismerete valósulna meg. Az arcot azért említi a szerző, mert ahhoz párosítjuk a jobb, esetleg teljes megnyíltságot. Isten arcának megpillantását nem teszi lehetővé, csak azt, hogy Mózes hátulról láthassa meg, továbbá a hallást. A hát, a kéz és a hang említése a szövegben Isten antropomorf leírásának eszköze.
Tulajdonságait maga Isten közli: irgalmas, kegyes, lassú haragú, állhatatos szeretetben és hűségben bővelkedő. Bauckham a jellemzők viszonylagos voltát hangsúlyozza, rávilágítva az egyes fordítási eltérésekre. Többször utal a büntetés és a bűnbánat összekapcsolására. Az előbbit a nép védelméhez társítja, vagyis a pozitív aspektusra összpontosít. A felfedett attribútumok Joel vagy Jónás könyvében is felbukkannak. Utóbbinál a szerző azt a lényeges vonást tárja elénk, hogy Isten már egy másik néppel szemben is gondoskodó. Ezt tovább vizsgálja a szövegekben, s megállapítja, hogy Isten a teremtményeket védelmezi. János evangéliumában is megjelennek a szóban forgó isteni tulajdonságok, melyek Jézusban váltak érzékelhetővé. A fordítói értelmezések ezen a ponton is több eltérést mutatnak. A kutatók például az „állhatatos szeretet” kifejezést rendre a „kegyelem” szóval feleltetik meg, illetve a négy attribútum összefoglalójának is tartják a szószerkezetet. Jézus alakját vizsgálva abban egyetérthetnek, hogy a felé irányuló szeretettel megmutatkozott az Atya és a Fiú közötti kapcsolat, egységük, illetve a megtestesülés következtében pedig az, hogy „milyen Isten az Ő belső lényében” (105).
Jézus istenfiúi létének elemzése a könyv mondanivalóját a Szentháromság kérdésköre felé vezeti. Bauckham három példát vizsgál Márk evangéliumából: a keresztségi látomást, a színeváltozást és a százados vallomását. Az első kettőnél Isten mondja Jézust a fiának, a harmadiknál pedig egy pogány katona mondja ki az istenfiúság tényét. Ebben a fejezetben a szerző ugyancsak hosszasan töpreng az igeválasztáson. A keresztségi látomásnál az ég kapcsán a kettéhasad szót használja a Biblia, csakúgy, mint az utolsó esetnél a templom függönyének szétszakadásánál. A két példa azért fontos a szerző számára, mert az elsőben jelenik meg a Szentháromság, míg a százados vallomásában az olvasónak szóló kinyilatkoztatást véli felfedezni. Mindkettőnél a Szentlélek szerepére összpontosít. A színeváltozás leírása annyiban különbözik, hogy csak a vele lévő három tanítvány tapasztalhatja meg Jézus isteni dicsőségét, Isten nekik jelenti ki Jézus fiúi voltát.
Richard Bauckham könyve nem könnyű szöveg, de magával ragadja az olvasót, különösen azokat, akik a teológia mellett a nyelvészet, az irodalom- vagy a történettudomány iránt is érdeklődnek.
Richard Bauckham: Kicsoda Isten? A bibliai kinyilatkoztatás kulcsmozzanatai, Advocata Nostra, Budakeszi, 2026
