Spanyol, magyar – két jóbarát?
Valósággal beleszédülhetünk, milyen sok és milyen szövevényes szálon kapcsolódott egymáshoz a középkorban a magyar és a hispán világ.
A Pireneusi-félsziget lakói és a Kárpát-medencébe érkező magyarság között az „ismerkedés” már eleink kalandozásainak időszakában elkezdődött, amikor a magyarok az éppen mór fennhatóság alatt álló Lerida mellett csatároztak, de bizton állíthatjuk, hogy nem ez inspirálta a későbbi kapcsolatfelvételt, ami már a magyar királyság és Aragónia keresztény királysága között történt. A XII–XIII. században Hispánia keresztény királyságai a rekonkviszta, vagyis az arabok által a VIII. századtól elfoglalt területek visszahódításának folyamata révén egyre stabilabb területi pozícióba kerültek. Ahogyan a honfoglalás idején a magyarok számára, úgy számukra is fontossá vált a keresztény Európába történő betagozódás, amelyet a középkorban – az egyházzal és a pápasággal ápolt jó viszony mellett – a dinasztikus kapcsolatok szerteágazó kiépítésével lehetett biztosítani. Magyarország épp ebben a periódusban jutott el az állam megszilárdulásának fázisába, melyben a folyamatos erősödéshez a kapcsolatok hasonló kiépítésére volt szükség. Az első magyar uralkodói dinasztia, az Árpád-ház ezt a „hálózatépítő” politikát Bizánctól kiindulva a legnyugatibb végekig a korabeli keresztény Európa szinte minden jelentősebb dinasztiájával megvalósította, és ugyanilyen stratégiát követtek a félsziget mór uralom alól felszabaduló keresztény királyságai is.
Árpád-házi Jolántaszobra a Santiago de Compostela-i katedrálisban. Forrás:Alamy
A dinasztikus kapcsolatok tehát a magyar és az aragóniai királyság között a XII–XIII. század fordulóján kezdődtek. Ennek első tanújelét Imre magyar király (1174–1204) és Aragóniai Konstancia 1195-ben kötött házassága adta. Ebből a házasságból született III. László magyar király, akit négyévesen koronáztak meg, de mindössze fél évig uralkodhatott. Az Imre halálát követő belharcok miatt Konstanciának és Lászlónak a leányági rokon osztrák herceg, VI. Lipót udvarába kellett menekülnie, majd a gyermekkirály halála után Konstancia visszatért Aragóniába, később pedig II. Frigyes német-római császár felesége lett.
A dinasztikus kapcsolatok tehát a magyar és az aragóniai királyság között a XII–XIII. század fordulóján kezdődtek. Ennek első tanújelét Imre magyar király (1174–1204) és Aragóniai Konstancia 1195-ben kötött házassága adta. Ebből a házasságból született III. László magyar király, akit négyévesen koronáztak meg, de mindössze fél évig uralkodhatott. Az Imre halálát követő belharcok miatt Konstanciának és Lászlónak a leányági rokon osztrák herceg, VI. Lipót udvarába kellett menekülnie, majd a gyermekkirály halála után Konstancia visszatért Aragóniába, később pedig II. Frigyes német-római császár felesége lett.
A következő kapocs II. András király Courtenay Jolánnal (1197–1233) kötött második házasságából született lányának, Árpád-házi Jolántának (Violante de Hungría, 1219–1251) megérkezése volt az Aragóniai Királyságba. Házassága I. (Hódító) Jakabbal (1213–1276) már nemcsak a királyi udvar szintjén, hanem a kíséretében utazó, sőt Valencia 1238-as bevételében is részt vevő magyar nemesi arisztokrácia megtelepedése és birtokszerzése révén szélesebb körben eredményezett kapcsolatokat. Vajay Szabolcs genealógiai kutatásai révén tudjuk, hogy egyes családok Spanyolországban még a XX. század elején is úgy tartották, hogy családjuk magyar szála visszavezethető a XIII. századig. A királyi pár házasságából ugyan tíz gyermek született, de a mi témánk szempontjából Violante nevű lányuknak és Péter fiuknak van szerepe. Ők ketten örökítették ugyanis tovább az Árpád-házi leszármazást a kasztíliai és a portugál korona irányában. Aragóniai Violante (1236–1301) X. (Bölcs) Alfonz, Kasztília legnagyobb XIII. századi uralkodójának lett a felesége, aki a híres zenei-irodalmi alkotások, a cantigák (Mária-dicséretek) szerzőjeként ismert, de akinek a nevéhez komoly jogalkotói, tudomány- és művészetpártolói tevékenység és egyetemalapítás is köthető. III. Péter (1243–1285) aragóniai uralkodó pedig – apja hódító politikáját folytatva – Szicíliát is a királysághoz csatolta, lányát, Erzsébetet pedig Dénes portugál királyhoz (1261–1325) adta feleségül. Őt Portugáliai Szent Erzsébet (1271–1336) néven tiszteli az utókor, egyebek között dinasztikus békeszerző politikája és – Árpád-házi Szent Erzsébet nyomán – ferences eszméket követő karitatív tevékenysége miatt. Coimbrában klarissza kolostort alapított, maga is oda vonult be ferences harmadrendiként.
A középkori kapcsolati szálak sorában egy másik típus is említést érdemel, ez pedig a Santiago de Compostelába, Szent Jakab sírjának felkeresésére irányuló peregrinációs tevékenység, melyre a magyar forrásokban már a XII. század óta vannak adatok. A Szent Jakab-kultusz, mely az észak-hispániai területek számára gyors gazdasági fellendülést eredményezett, eleinte Magyarországon is a fő kereskedelmi utak mentén, a déli területeken volt jellemző. Terjesztésében – csakúgy, mint a félszigeten – itt is fontos szerepet játszhatott a bencés szerzetesség, kulturális lenyomatát pedig a középkori Magyarország templomainak nagyszámú Szent Jakab patrocíniuma mutatja. A következő két évszázadban a magyar urak compostelai fegyveres zarándoklatai is megszaporodtak, ami a rekonkvisztában való lehetséges részvételükre utal, ennek nyomai pedig Szent László és Szent Jakab egymásra ható kultuszában mutathatók ki.
Bármely típusú kapcsolatfelvételnek, de leginkább a dinasztikus házasságoknak talán a legfontosabb és hosszú távú hozadéka a kulturális élet kölcsönös felpezsdülése. Imre és Konstancia uralkodásának idején járt a magyar udvarban két híres trubadúr. Gaucelm Faidit (1150 körül – 1220 körül), aki a királynénak ajánlotta „Anc nom parti de solatz ni de chan…” kezdetű költeményét, kifejezve benne iránta érzett hűséges szeretetét, valamint Peire Vidal (1175–1210 körül), aki rövid látogatása után hírét vitte a magyar uralkodó nagylelkűségének és vendégszeretetének. A trubadúrok a kor megbecsült, név szerint is ismert énekes-zenész költői, sőt, mondhatjuk, az udvari környezet történeti hírmondói voltak, akik néha kalandvágyból, máskor meg kifejezett hívásra érkeztek egy-egy uralkodó vagy tehetősebb herceg, gróf udvarába. Peire Vidal korábbi ura, V. Toulouse-i Rajmund elvesztése után érkezett a magyar udvarba, amit „Ben viu a gran dolor…” kezdetű költeményében a következőképpen énekelt meg: „Per ma vida gandir / M’en anei en Ongria / Al bon rei N’Aimeric / On trobei bon abric” (Hogy életem megmentsem, a jó Imre királyhoz Magyarországra mentem, ahol igazi oltalomra leltem.)
A politikai kapcsolatok építésének a középkorban szinte elengedhetetlen eszköze volt a szentkultusz. A szentek a maguk korában a mindenkori modern gondolkodást képviselték, mondhatni társadalmilag a legérzékenyebbek voltak, így a közélet meghatározó elemeivé váltak, tehát az adott időszak problémáira reflektáló magatartásukkal követendő példát mutattak. Ehhez tegyük hozzá, hogy a XII–XIII. századi mentalitásban középpontba került a család, a leszármazás kérdése, amit például a címerek elterjedése is bizonyít, és ez a tendencia az uralkodói dinasztiák esetében összekapcsolódott a szentkultusszal. Klaniczay Gábor szavait idézve: minél több szentet tudott felmutatni egy uralkodócsalád, annál nagyobb lett a rangja, ezért is tudtak az Árpád-házi leszármazottak olyan jó házasságokat kötni.
Az Árpád-ház számos szenttel dicsekedhet, ám témánk tekintetében Árpád-házi Szent Erzsébetnek (1207–1231) van relevanciája, aki II. András Merániai Gertrúddal kötött első házasságából született, és a türingiai tartománygróf fiához, Lajoshoz ment feleségül. Erzsébet a kor legnagyobb szentjének, Assisi Szent Ferencnek az eszméit követte, szinte elsőként az uralkodói családok tagjai közül. A Krisztus-követés, alázat, lemondás, engedelmesség erényei fémjelezték magatartását, melyet – meglepő módon – királyi sarjként, feleségként, három gyermek anyjaként folytatott, özvegységében pedig kórházat alapított, és a szegényeket pártfogolta. Egyszerre példamutató és meghökkentő magatartása – amelyet a róla szóló forrásokból és szakirodalomból bőségesen megismerhetünk – a társadalom széles rétegeiben éreztette hatását. Az arisztokrata körökben merőben újnak számító magatartásforma követendő példaként beépült a hercegi udvarok leányainak nevelési eszköztárába, a legendáiból ismert cselekedetek, csodatettek pedig futótűzként terjedtek a korabeli hírcsatornákon, és visszaköszöntek a szentkultusz minden lehetséges megnyilvánulási formájában – templomok freskóin, szakrális terek külső és belső díszítőművészeti, ikonográfiai elemeiként, himnuszok, szekvenciák zenei megformálásában.
Szent Erzsébet egész alakos portréja Jaume Huguet szárnyas oltárán (jobb szélen) Forrás:Wikimedia Commons
Kultusza féltestvérének, Árpád-házi Jolánta aragóniai királynénak köszönhetően igen gyorsan elterjedt a félszigeten. Az udvari környezetből kiinduló kultusz terjedésén túl már a XIII. század közepén a poblet-i ciszter breviáriumban, majd a tarragonai kalendáriumban is feltűnik „Elisabeth” neve. Sőt, a párizsi Bibliotheque Nationale 868. számú kéziratában, egy XIV–XV. század fordulóján írt zsolozsmáskönyvben is, mely feltehetőleg spanyol beginák számára készült, ugyanis latin–spanyol nyelvű, és sok miniatúrát tartalmaz. Ékes bizonysága ez annak, hogy az udvari környezet és az egyházi liturgikus gyakorlat mellett a kultusz a laikus nők körében is terjedt. Arra is érdemes kitérni, hogyan – a németekkel ellentétben – a spanyol források kifejezetten hangsúlyozzák magyar királyi származását, és a félszigeten a himnuszok közül is az erre utaló „Gaude felix Hungaria…” kezdetű hangzik fel a zsolozsmában.
A magyar származásnak ez a hangsúlya az évszázadok során mindvégig fennmaradt. Egy XV. századi szerző, Fernán Pérez de Guzmán tollából született az a költemény, valójában himnusz, amely hét strófában csodálatosan összefoglalja Erzsébet minden belülről fakadó erényét, lelki gazdagságát, melyek a versben párhuzamba kerülnek külleme ragyogó szépségével és eleganciájával. Igaz, hogy egy reneszánsz korban születő költemény szerzője már nagyobb hangsúlyt fektet az esztétikumra, az arányokra, a szépségre, ám általános érvénnyel is elmondható, hogy a hispán régióban az irodalmi és az ikonográfiai megjelenítésben is mindig kiemelt szerepet kap a királyi származás. Érdekes adalék a spanyol–magyar kapcsolatok sorában, hogy a költemény szerzője akár találkozhatott is Zsigmond magyar királlyal vagy a kíséretében utazó magyar előkelőkkel 1415 augusztusa és novembere között, amikor Zsigmond német-római császárként – a konstanzi zsinatot előkészítendő – az egyházszakadás megszüntetése ügyében tárgyalt az európai udvarokban, így Aragóniában és Kasztíliában is, ahol akkoriban Fernán Pérez követi szolgálatot teljesített. A dinasztikus kultuszépítés csodája, hogy a kultúra szinte minden területének felvirágoztatására lehetőséget ad, a példa pedig ragadós, a minta követendő. Toledóban a katedrális tőszomszédságában található az a kolostor (Convento de Santa Isabel de los Reyes), melynek alapítója María Suárez de Toledo (Sor María la Pobre, 1437–1507) nemeshölgy volt, aki előbb ferences harmadrendi, majd klarissza nővér lett, családi hátterét tekintve pedig Aragóniai (Katolikus) Ferdinánd, valamint az Ayala és a Guzmán családoknak, tehát az említett szerzőnek is rokona. Szent Erzsébet tisztelete áthatja a spanyolországi klarissza vagy ferences kolostorok világát, hiszen ő mint a ferences eszmék első világi követője a ferences harmadrend védőszentjévé is vált. Marburgi kórházalapítása is olyan példaértékű lett, hogy Európában ezután sorra épültek a szegénykórházak, számos ezek közül Erzsébet nevét vette fel. (Spanyolországban ő ma a kórházak és betegápolók védőszentje.)
De térjünk még vissza a himnusz kapcsán már említett művészeti vonalhoz. Erzsébet számos műalkotás és művész ihletője is volt. Említhetném az ismertebb festők, Goya vagy Murillo nevét, de maradok a késő középkor egyik kiemelt táblaképénél, melyen Jaume Huguet (1412–1492) festette meg Erzsébet egész alakos képét a barcelonai királyi palota kápolnája számára, a dinasztikus hagyományátörökítés talán legszebb példájaként.
