Jézus fiatalságáról
A mi Urunk rövid életet élt, fiatalon halt meg, mégsem attól fiatal, hogy fiatal az életkora. A fiatalság valahol léleknyugalom, mert megmerül valami megtartó Jóban: kicsiként anyja karjaiban, és mindörökké az Atyjáéban.
A fiatal még nem tudja, mi az öregség, míg az öregség őrizheti fiatalságát. A fiatalság szorosabb értelemben életkor, de mélyebb összefüggésben inkább mentalitás. A szív gondolkodásmódja, ezért – ha vigyázunk rá – megmarad és él. Él elpusztíthatatlanul. Csoroghatnak alá a ráncok, mint Teréz anya arcán, de ha a szemébe tekintünk, ott él benne a szkopjei Ágnes lányka, a haldoklókhoz lehajló kalkuttai szerzetes nővér és a világ csodálta Teréz anya, aki évtizedeken át, öregkorában is olyan hitbéli mélységeket szenvedett át, mint egy elárvult kamasz, mégsem tört meg a szeme fénye.
Aki a lelkét ápolja, fiatal marad. A test az időben megjárja a maga becsületes útját, és inkább engedjük olyannak látszódni, amilyen, túl sokat nem érdemes vele vergődni. A lélek felől közelítsünk hozzá, és akkor „készséges” marad. A testemet átverhetem – sminkelhetem –, de a benne lakó lelket nem. Jobb, ha inkább a kapcsolatukat ápolom. A fiatalság igazi szépsége nem felszíni jelenség, frissesség és feszesség, hanem mélységi. Nem látszódik, inkább csak felsejlik.
A mi Urunk rövid életet élt, fiatalon halt meg, mégsem attól fiatal, hogy fiatal az életkora. A bűnt kivéve mindenben hasonlóvá lett hozzánk, tehát éppúgy öregedett, mint bárki más. Amiben a fiatalsága rejlik, azt odakínálja mindenkinek: „Tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű (Mt 11,29). Megmondja rögtön a következményét is: „Akkor majd nyugalmat talál lelketek.” Igen, a fiatalság valahol léleknyugalom, mert megmerül valami megtartó Jóban: kicsiként anyja karjaiban és mindörökké az Atyjáéban. Jézus tudatában ugyanis ott él örök Atyja, akinek Házát – a Templomot – sajátjaként ismeri fel, és elvész az örökkévalóságban, legalábbis három napra. Tizenkét éves, igen, de máris Alfa és Ómega, a Kezdet és a Vég. Az a „ma” ott a Jordán partján – amikor vízben megszületik az Apácska tetszésére – igazában olyan zsoltáros „ezer esztendő”, mert benne összefolyik és együtt él idő és időtlenség. Ha Atyjára gondol, örök őserők mozdulnak meg benne, „mielőtt Ábrahám lett volna…”, és az örökkévalóságból kicsorgó lét az Atya „megtartó karja”. Lehullanak róla még a halál kötelékei is. És hozzá még ott van drága és ugyancsak bűntelen Anyjának az ölelése, mert mi szinte csak erre figyelünk, a kisdedet tartó Boldogságos Anyára és a halott fiát ölében ringató Fájdalmas Asszonyra, a Pietàra.
Ez az időbeli időtlenség, az Úr fiatalsága mindig is izgatta azokat, akik szóvá vagy ikonná tették őt, főként az egyház fiatal, első pár százados korában. Érdekes megoldást találtak. Nem törődtek sokat Jézus valódi korával, nem „ifjantották” meg, sőt, a történeti, velünk egy Jézust úgy ábrázolták, ahogy Pétert vagy a többi apostolt. Felnőttnek, szakállas, meglett embernek, aki prófétai szóval „megvetett volt”, Vir Dolorum, a Fájdalmak Férfia.
Ugyanakkor, mellette és vele egy időben ez a mezítlábas, földön járó Emberfia az Örök Logosz: Isten hatalmas Fia. Küriosz, Úr! Neki aztán megadtak minden szép formát, arányos termetet, királyi hajkoronát, magas homlokot, csillogó szemet és mindig szakálltalan arcot. Ez a csupasz Jézus-arc az Atya örökké nemzett, örökké ma született Fia. Az ókeresztény egyház ikonográfiájában váltják egymást, aszerint, hogy a velünk egy vagy az Atyával egy mivolt a hangsúlyosabb.
Amikor még fiatal teológus voltam itt, Rómában, alig huszonöt–harminc évesen, kaptam egy kicsi posztert a Tanító Krisztusról, amit mindig nagy tisztelettel és csodálattal néztem. A kép egy hetvenkét centiméter magas márványszoborról készült, mely brokáttal fedett előkelő széken ülve ábrázolja az Örök Logoszt, magát a Bölcsességet, aki tunikája fölött római palliumot visel, mint a filozófusok. Kinyújtott jobbja a beszélő Szó gesztusa, a Logosz szóvá teszi önmagát, ahogy egykor „fölment a hegyre, és ott leült… majd szólásra nyitotta ajkát” (Mt 5,1–2). Ő maga a Tanító és ő maga a Tanítás. Ezért tartja baljában a tekercset, a Törvényt, az Evangéliumot, a Kinyilatkoztatást. Fürtös haja szépen a vállára omlik, de ami igazában a fiatalságát adja, az a tekintete. Nem a tanítványokra néz, hanem arra, akitől veszi a Szót, akitől veszi az Időt, és akivel ő teljesen Egy. Kicsi gyerek néz fel így anyjára, leghamvasabb gyermekkorában. Ezt az Örök Logosz sem felejti, hiszen nyomatékkal mondja, és mindörökké mondja, hozzá még itt mutatja is: „Bizony mondom nektek, ha nem lesztek olyanok, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába” (Mt 18,3).
