A New Age „lelkiség” útvesztői
Bár a New Age szelleme hanyatlóban van, még mindig erősen érezteti utóhatását a vallásosság és a kultúra terén. Hogy még jelen van, azt könnyen lemérhetjük abból, hogy még mindig nemigen tudunk róla higgadtan, tárgyilagosan beszélni, hanem azonnal állást foglalunk mellette vagy ellene, felhevülünk, vitába szállunk, támadunk és védekezünk. E rövid, 1994-ben készült tanulmány szeretné elkerülni ezt a csapdát, és legalább alapvető tárgyilagossággal szembenézni a New Age lelkiséggel.
Nem könnyű ismertetni a New Age mibenlétét, mivel nem pontosan körülhatárolható mozgalomról van szó. Nem vallás, jóllehet új vallásosságot szorgalmaz; nem filozófia, jóllehet új ember- és világképet kínál; nem tudomány, jóllehet tudományos fogalmakat és törvényeket használ. A New Age az ezoterikus és az okkult jelenségek, a mítoszok és a mágia egyvelege, mindez kereszténységgel vegyítve. Nincs alapítója, hatalmi központja, nincsenek szent könyvei, dogmái. Talán azt mondhatnánk, hogy tágabb értelemben vett lelkiség, azonban olyan lelkiség, amely nem ismer sem Istent, sem kegyelmet. Thomas Broch német katolikus teológus tíz címszóban összegezi a New Age tanát: ezoterizmus, új gondolkodásmód, kozmikus totalitás, egység a természettel, földanya, új emberközi viszonyok kultúrája, individuális énközpontúság, lélekvándorlás (reinkarnáció), katasztrofizmus, átszellemülés (transzformacionizmus).
E „lelkiség” jellegzetességei között kimagasló helyet foglal el az a meggyőződés, hogy a világban isteni erők vannak jelen. A New Age hívei azt vallják, hogy Isten elérhető a legkülönfélébb közvetítők útján, így például a természet, a szeretet, a szex, sőt a kábítószerek és a mágia által is. Ezentúl bizonyos gnoszticizmus, tehát az ezoterikus megismerés és megvilágosodás fontosságának hangsúlyozása jellemzi. Emberképének fontos eleme az optimizmus, vagyis az a meggyőződés, hogy az ember elérheti a földön sajátos tökéletességét. Világnézete holista irányultságú, teljességigényű: azt tanítja, hogy a világban jelen van egy általános világrend (egyesek ebben monizmust, illetve panteizmust sejtenek); végül hisznek a transzformizmusban, ami abban a meggyőződésben fejeződik ki, hogy különféle pszichikai technikákkal képesek vagyunk olyannyira kitágítani öntudatunkat, hogy részt vehetünk az általános tudatban. Ez röviden azt jelenti, hogy hisznek a reinkarnációban, a lélekvándorlásban. […]
A New Age illúziói
Amikor lélektani távlatokból vizsgáljuk a New Age lelkiségét, elsősorban az érdekel bennünket, milyen pszichés szükségletek késztetik az embereket arra, hogy olyan rendkívüli élményeket akarjanak, mint amilyen a megszületés előtti időszak felidézése, a világegyetemmel való egyesülés, a reinkarnáció. Ezeket a vágyálmokat fel tudjuk térképezni a New Age tanítása alapján. A három alapszükséglet: a szeretet, a megismerés és a birtoklás szüli az egzisztenciális szorongást. A pozitív válasz ezekre a szükségletekre a személyes Istenbe vetett hit. Ha azonban nincs meg ez a hit, akkor az ember bálványokhoz fordul. Godfried Danneels belga bíboros ilyen beállításban pontosította a New Age illúzióit négy tézisben.

Illusztrációk: iStock
1. A New Age szerint mindannyian jók vagyunk, és mindig csak a jót keressük. Mivel nem vagyunk teljesen szabadok, a jó és a rossz nem létezik. Elegendők vagyunk magunknak, nincs szükségünk semmiféle kinyilatkoztatásra, megváltásra vagy egyéb kívülről jövő segítségre. – A kereszténység ezzel szemben azt hirdeti, hogy bár alapjában véve jó az ember, valami hiányzik az életéből. Nem vagyunk képesek magunktól akarni és tenni a jót, szükségünk van a megváltásra, kegyelemre. Semmiféle ezoterikus recept, pszichikai koncentráció vagy millió öntudat egybefonódása sem képes megszabadítani bennünket. Egyetlen szabadítónk Krisztus; aki „értünk és a mi üdvösségünkért” jött el, és lépett be a történelembe.
2. A New Age szerint Krisztus nem történelmi személy, hanem csak eszme. A Krisztus-eszme egy lélek, amely mindenütt megtalálható, és sokféle módon megmutatkozhat: nagy személyiségekben, így például Buddhában vagy Zarathusztrában ugyanaz a lélek testesült meg. E személyiségek egyike a názáreti Jézus. – Ez jelenti a legmélyebb szakadékot a New Age és a kereszténység között. A keresztény hit lényege kifejezhető ezekkel a szavakkal: Isten belépett a történelembe egyszülött Fia, Jézus Krisztus személyében, aki egyszerre Isten és ember. Jézus Krisztus pontosan meghatározott történelmi emberi lény, aki Betlehemben született.
3. A New Age misztikus egységet hirdet: minden egy, és minden mindenhez viszonyul. Ugyanez érvényes Isten és ember viszonyára is, egyek vagyunk az istenivel. Ezzel szemben a kereszténység azt tanítja, hogy Isten és az ember két különálló lény. Pontosan az én és a te közötti másság a szeretet feltétele. Azok a keresztények, akik vonzódnak a New Age lelkisége felé, ezt a misztikus egységkeresést Teilhard de Chardin Krisztus-víziójával indokolják: Krisztus az „anyag szíve” lett, hogy mozgásba hozza az egész anyagi valóságot. Jézus megtestesülése által olyan erők szabadultak fel, amelyek révén a világmindenség isteni mágneskörbe került. – Erre azt kell válaszolnunk, hogy Teilhard teljes egészében tiszteletben tartotta a megtestesülés logikáját: hite szerint Krisztus történelmi személyiség, nem pedig névtelen, személytelen erő vagy princípium. (Teilhard és a New Age kapcsolatáról lásd Broch könyvét.) Az említett megkülönböztetésre hivatkozik George Anthony Maloney amerikai jezsuita, aki igyekezett találkozási pontokat felfedni a New Age és a keresztény lelkiség között. Szerinte a Logosz misztikájából kell kiindulni, de el kell jutni a „krisztusi” misztikáig. Jézus Krisztus testében vált életünk és a világmindenség középpontjává.
4. A New Age énközpontú lelkiséget vall. Logikája a következő: neked kell megváltanod magadat, és ehhez a kozmikus erőkkel való azonosulás az út. Annak ellenére azonban, hogy a Naprendszer és a csillagrendszer, a vallás és a tudomány, guruk és mesterek, a pszichológia és mágia társaságát és segítségét ígéri, a New Age végül is magunkra hagy bennünket. Mindenkinek egyedül kell megbirkóznia a sorssal, legjobb belátása és tehetsége szerint. Ennél a pontnál bezárul a kör, és a New Age ott van, ahonnan elindult: egy hosszú és kínos utazás után, amelynek célja a magunktól való menekülés volt, ismét a sorsunkra hagy bennünket. – Az evangélium homlokegyenest mást tanít: ingyenes szabadulást kaptunk attól, aki „értünk, emberekért és a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből”. Másvalaki szabadít meg bennünket, nem mi magunkat.

Kihívások és indítások a keresztény lelkiség számára
A New Age jelensége mögött nem kell azonnal sátáni erőket sejtenünk, sem pedig apokaliptikus idők vészjósló madarának károgását hallanunk.
Inkább úgy kell rá figyelnünk, mint az „idők jeleinek” egyikére, amely arra serkent bennünket, hogy fontolóra vegyük a keresztény lelkiség néhány alapvető értekét, amelyeket esetleg annyira elhanyagoltunk, hogy szinte szükségszerűen teret nyitottunk az alternatívák keresésének. Az egyház komolyan felkészült arra, hogy párbeszédet kezdjen a szekularizált emberrel, a nem hívőkkel. A kilencvenes évek elején azonban olyan emberrel találta szembe magát, aki keresi a mélyebb lelki élményt, mert kiábrándult a tudományok és a technológia csodáiból. Ez a New Age embere.
A keresztény lelkiségnek meg kell tanulnia értelmezni ezt az igényt. A hagyományos teológia nyelvére fordítva ez azt jelenti, hogy az ember öntudatlanul is keresi az istenélményt (Isten közvetlen megismerését), a megbocsátást (mint a feltétel nélküli szeretet kifejezését) és a megváltást (mint a halhatatlanság jelét). Ez kihívást jelent a keresztény lelkiség számára, miután úgy tűnik, pontosan ez a három érték került a legmélyebb válságba a hitélet gyakorlatában. Nevezetesen a mentális, elmélkedő, szemlélődő ima, a gyónás és az egyházhoz mint Krisztus misztikus testéhez való tartozás élménybeli tudata. Az egyházhoz, amelynek a keresztség révén lettünk a tagja, és amely megváltásunk záloga. A mostani válság arra kötelez bennünket, hogy ismét felfedezzünk néhány prioritást a keresztény lelki életben.
1. A kegyelemtant kell elmélyítenünk, mint az önmegvallás kísértésének ellenszerét. Jelentős antropológiai és metafizikai ellentétek vannak a keresztény lelkiség és a New Age „lelkisége” között. Ez utóbbi számára a rossz és a bűn nem létezik, ezért személyes felelősség sincs. Sokak számára komoly nehézséget jelent annak elfogadása, hogy nem vagyunk elégségesek önmagunk számára, hanem szükségünk van a kegyelemre, hogy megvalósíthassuk emberségünket. Sok mai ember nehezen érti, hogy a kegyelem nem iktatja ki a szabadságunkat, hanem pontosan annak megalapozója. Az önmagát önerejéből megvalósítás utópiája oly mélyen gyökerezik bennünk, hogy szinte kitéphetetlen. A hit lényege pedig éppen az Istentől való teljes függés elfogadása. A jövőt illetően a keresztény magatartás alapja nem az optimizmus, hanem a hitből fakadó remény, amely a Jézus által beteljesített ígéreteken alapszik.
2. A szemlélődésnek mint a hiteles vallásos élmény rendszeres útjának újraértékelése. A Krisztus-központú lelki élet logikája a következő: Isten személyes megtapasztalásán alapszik, vagyis azon a meggyőződésen, hogy Isten feltétel nélkül szeret bennünket. Ez az üdvösség megtapasztalása. Csírájában megkaptuk a keresztségben, ismételten megtapasztalhatjuk minden szentgyónásban. Csak ezután következhet a másokkal, illetve a világmindenséggel való egység vágya. Ezt az egységet megéljük a mély egyéni imában. A New Age és a humanista pszichológia, úgy véljük, az ellenkező irányban halad. A vallásos megtapasztalást és a misztikus egységélményt nem Istenhez fűződő személyes viszony alapján akarják elérni, hanem pszichológiai gyakorlatok, illetve technikák által. A féktelen aktivitás, a mindenáron akarás, amely annyira jellemzi a mai embert, meggátolhatja a Szentlélek csendes működését. Ismét meg kell tanulnunk a ráhagyatkozás erényét, a szemlélődés művészetét. Mert csak így válik az ember befogadóképessé, azaz nyitottá, hogy készséggel elfogadja Isten szeretetének ajándékát.
Némi leegyszerűsítéssel úgy is mondhatnánk, hogy a választóvonal a természeti vallások és a kereszténység, azaz a kinyilatkoztatott vallás között a megtestesülés. Jézus megtestesülése előtt az ember kereste Istent, és sohasem volt biztos abban, hogy megtalálta. A megtestesülésben Isten jött el, hogy keresse és megtalálja az embert. Ilyen szempontból a New Age lelkisége a természeti vallások szintjén mozog. Lelki élménykeresésüknek semmi vonatkozási pontja sincs a pszichén kívül. Tulajdonképpen nem Istent keresik, hanem saját magukat.
3. A szimbólumok fontosságának újraértékelése.
„A szertartások elhanyagolása a fő oka a modernség pusztító hatásának a nyugati európai kereszténységen belül”
– mondja ki a vádat ijesztő tömörséggel Michael S. Northcott brit teológus. A nagy misztikusokat pontosan a szimbólumok fémjelzik, mivel a lélek világát nem lehet a megszokott, hétköznapi eszközökkel kifejezni. A lelki élmény kimagasló jelei a szentségek. Ma valahogy árnyékba kerültek. De a leglátványosabb válság alighanem a liturgiát, a szent cselekményeket sújtotta. Valaki azt fejtegette nemrég, hogy egyes világhírű popsztárok elképesztő sikerének titkát esetleg abban kellene keresnünk, hogy egy-egy ilyen koncert tulajdonképpen egy nagy „liturgia”: titokzatos mozdulatokkal, tömjénfüsttel, zenével, tánccal stb.
Zárószó
A New Age átfutott a zenitjén, hanyatlóban van. De megmarad az ember kitörölhetetlen „honvágya” Isten után, a „nyugtalan szív”. E honvágynak jött elébe Isten a megtestesülésben. Nem a mi feladatunk „megtalálni” Istent, hiszen nem ő az elveszett, hanem mi. Nekünk kell hagynunk, hogy Isten megtaláljon bennünket. Ha nem fogadjuk el Isten kezéből a megváltást, mint szerelmének ingyenes ajándékát, akkor új New Age-féle mozgalmak jelentkeznek majd, új elméletek, új pszichológiák, új kiábrándulásokkal egyetemben. Isten megismeréséhez nem valamifajta „egyetemes öntudatban való részesedés” által jutunk el, hanem az Isten jelenlétére nyitott egyéni öntudaton keresztül. A keresztény lelkiség kiindulópontja nem egy racionalista istenfogalom, hanem nyitottság a személyes Isten felé, akiről tudjuk, hogy szeretet.
Az írás eredeti változata a Távlatok című jezsuita folyóirat 19. számában jelent meg 1994-ben.
