Csak azért sem félek!

Beszélgetés Kolonits Klára Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas opera-énekesnővel, a Magyar Állami Operaház kamaraénekesével

A súlyos betegség olyan az ember életében, mint egy egzisztenciális atomrobbanás. Ground zero, ahonnan felállni, továbblépni, sőt, szárnyalni talán csak hatalmas életigenléssel és még nagyobb bátorsággal lehet. Neki ez többször is sikerült. Súlyos megpróbáltatások után újra és újra felépítette az életét, és ma már másokat segít a gyógyulás útján. Mentáltrénerként azért dolgozik, hogy művésztársai számára olyan világot teremtsen, ahol a bántalmazás, a kiégés, a stressz és a betegség elkerülhető, és ahol mindenkinek kicsit jobb és boldogabb lehet az élete.

Három évvel ezelőtt már adott interjút a lapunknak, és most ismét beszélgetünk. Rendhagyó helyzet ez, de úgy gondoljuk, kevesen tudnának hitelesebben megszólalni a félelemről, a vele való megküzdésről, mint ön. Miért mondott igent a felkérésre?

Az a beszélgetés és fotózás tulajdonképpen egy idilli helyzetet rögzített, a férjemmel tele voltunk optimizmussal és tettvággyal. Azonban mindkettőnk élete fenekestől felfordult a következő három évben. Emlékszem, hogy ez az apukám halála után volt, amikor lerakhattuk az ápolása terheit. Egészségügyileg úgy tűnt, minden rendben van. A munka frontján voltak nehézségeink, de azt reméltük, csupa jó és szép feladat vár ránk. Én azt gondoltam, hogy operaénekesként gazdag pályafutásom van, és továbbra is ebben fogok kiteljesedni. Ugyanakkor elkezdtem egy teljesen új tudományterületen tanulmányokat folytatni, sport mentáltrénernek készültem a Testnevelési Egyetemen. Ráadásul az volt bennem, hogy a súlyos betegség tapasztalatát kipipáltam huszonhat évesen, és a csalánba kétszer nem üt a ménkű. Ezután mégis olyan nehézségekkel kellett szembenéznünk, amelyeket egyszerűen nem láttunk előre. Jött ismét a betegség, és erre válaszként egy olyanfajta életmódváltás, ami tulajdonképpen – kicsit elcsépelten hangzik – tényleg mindent megváltoztatott. A szó szerintem legjobb értelmében, és ez egy folyamat, ami most is tart. Ha ez érdeklődésre tart számot, vagy segíteni tud bárkinek, akkor azt gondolom, jó, ha beszélek róla.

Fotók: Földházi Árpád

Az előadó-művészethez automatikusan társítjuk a lámpalázat, a kudarctól való félelmet és a szorongást a közönség vagy a kritikusok véleményétől. Ez megjelent az ön életében? Milyen tapasztalatai vannak erről?

Végigkísérte a pályafutásomat. Harminckét éve vagyok a pályán, ebből tulajdonképpen csupán az utolsó kettőt élhettem át szorongások nélkül. Megtanultam ezeket a szorongásokat átalakítani, ami nem jelenti azt, hogy nem érkezik meg az érzés, csak nagyon gyorsan tudok olyan választ adni rá, amitől semmivé foszlik, illetve átalakul pozitív energiává. A magyar művésztársadalom nagyon erősen hierarchizált, és nagyon erős annak az összekapcsolása, hogy ha valakinek megítéljük a teljesítményét, akkor megítéljük emberként is. És ez már nem szakmai szorongást, hanem egzisztenciális szorongást eredményez, amikor az egész személyiség úgy érzi, nem méltó arra, hogy elfogadják, vagy azt gondolják róla, hogy fejlődni tud. Ehhez hozzátartozik, hogy a magyar kulturális élet rendkívül centralizált is. Egy-egy híres koncertterem van, egy-egy kiemelt zenekar, egy operaház, ha tehát ott van valaki, akinek te nem felelsz meg, vagy nem vagy szimpatikus, vagy útban vagy, mert másvalakit inkább szeretnének előtérbe helyezni, akkor bizony szűk esztendők várnak rád, és nem biztos, hogy át tudsz menni a falon azzal, hogy a teljesítményed fokozatosan javul. Ennek a helyzetnek a kezeléséhez nagyon nagy lelkierőre van szükség, ami nem alapértelmezett a szakmában, ezt mi nem tanuljuk meg. Azt viszont igen, hogy mindenhol van egy neves művész, egy főnök, aki a szerepeket kiosztja, aki dirigál, aki egy intézménynek az arca, és ha annak nem felelsz meg, vagy láthatatlan vagy számára, kialakul a csökkentértékűség érzése, ami gátolja, hogy fejlődj. Ugyanakkor sokak számára a zene az a közeg, az a gyógyszer, amitől mégis egyre jobban lesz az ember. A barátaimmal kerestük, hogy milyen más humánműködési területeken vannak hasonló problémák, és kiderült, hogy ez a sport. Megismertem Lénárt Ágota sportpszichológust, aki a Testnevelési Egyetem tanszékvezetőjeként elindította a sport mentáltréneri képzést, hogy aktív sportolókból képezzenek olyan szakembereket, akik segíteni tudják a társaikat. Zenész „kakukktojásként” én is elvégeztem ezt a mesterképzést, és mire befejeztem, már a betegségem kopogtatott, hogy halló, itt az egész életet át kéne gondolni. A megküzdésemben nagyon sokat segített az egyetemen szerzett tudás.

Említette a kiszolgáltatottságot, ami sokszor akár bántalmazásként is jelen van a művészvilágban. Ez ellen most tudatosan küzd és fellép.

Igen, ez jelen van a művésztársadalomban, de azért hozzá kell tenni, hogy vannak jogos kritikák, elvárások és döntések, amikor valaki nem kap meg egy szerepet, pedig nagyon szeretné. Mondok egy példát: jó karban lévő, a hatvanhoz közelítő énekes vagyok, és volt az életemben tíz olyan év, amikor a legjobb szerepemet, a Traviatát nem énekelhettem itthon, mert vagy nem játszották, vagy más énekelte. Ha azt gondolnám, hogy most én jövök, most majd bepótolom az összes szerepet, Gildát fogok énekelni és Traviatát, akkor az én nézőpontom fals volna, mert már nem vagyok alkalmas ezekre a szerepekre, és ha valaki azt mondja, hogy nézd, ezeket már ne énekeld el, az nem bántalmazás vagy méltatlan bánásmód. Vannak a műfajokban keretek, amiket el kell fogadnunk. Az nem fogadható el, ha valakit nem a szakmai teljesítménye alapján ítélnek meg, vagy nem akarnak objektíven megítélni. Az opera történetében is mindig voltak „szereposztó díványok”, klikkek, érdekkörök, gazdag támogatók, befolyásolók, és ez ma sincs másképp. Jó lenne elmondani, mi az, amit nem lenne szabad megengedni, és mi az, ami a szakmai szűrőrendszerhez tartozik. Az első és legnagyobb küldetésem az edukáció, hogy megtanítsuk, mik a keretek. Ha valaki azt mondja: nekem nem szimpatikus, ahogyan a közéletben viselkedsz, és nem foglak alkalmazni, mert mondjuk egyszer úgy nyilatkoztál, hogy én azon megsértődtem, az nincs rendben, mert nincs köze a teljesítményhez. Annak se, hogy a férjem, az anyukám vagy az apukám mit tett a múltban vagy a jelenben. Mindenkit csak és kizárólag a színpadi teljesítménye alapján volna szabad megítélni. Ezt nagyban elősegítené például, ha nem kizárólag és hosszú időn keresztül egy ember döntene arról, hogy ki mikor mit énekel. Ha a döntés több szakember kezében lenne. Ha fölvázolnának egy fejlődési ívet minden énekes előtt, és egy-két évente elbeszélgetnének vele, hogy hova szeretne eljutni, és a művészeti vezetők mit gondolnak, hova lehet eljutnia, és ehhez kapna szakmai segítséget meg tanácsot. Európai szinten teljesítő énekes- é zenészállományt lehetne felmutatni Magyarországon, ami nagyon nagy értéket képviselne, de ehhez állandó személyes kommunikációra volna szükség a művészeti vezetés és a művészek között. Az énekesi oldalon nagyon sok méltatlan bánásmódot tapasztaltam itthon és külföldön egyaránt, és nagyon fontosnak tartom, hogy ki tudjunk alakítani egy protokollt, egy olyan világot, ahol nem ez a kiszolgáltatottság vár a következő nemzedékre, ahol pontosan tudja mindenki, mit kell tennie, hogy jobban tudjon teljesíteni, kihozza magából a legjobbat, és ehhez kapjon pszichológusi vagy mentáltréneri segítséget. Az az álmom, hogy senkinek se kelljen félnie. Én a szakmai életem jó részét félelemben és rettegésben töltöttem, hogy lesz-e munkám, vagy ha van munkám, akkor mikor fogják tőlem elvenni. Vagy kitűznek, és utána az utolsó percben azt mondják, hogy ne haragudj, nem te fogod énekelni, akkor sem, ha aláírt szerződésem volt. Azt szeretném, hogy ez ne történhessen meg senkivel, és ne alakuljanak ki krónikus betegségek attól a szorongástól, hogy mi lesz velünk holnap, hogy beszélnek-e velünk, és hogyan beszélnek hozzánk. Ezt érzem mostani életfeladatomnak.

Lehet, hogy ezt alapszinten kellene elkezdeni? Hiszen a gyerekek, akár sportolnak, akár zenélnek, nagyon kemény felkészülési folyamaton mennek át, ami általában nagyon sok szorongással jár. A hierarchia már az alapfokú képzésben megjelenik, és a diákok megtanulják megváltoztathatatlanként elfogadni, és gyakran magukévá teszik a negatív hiedelmeket.

Állandó munkatársam, Kaya Ariel Woytynowska pszichológus ötlete volt, hogy jellemzően professzionális zenészeknek – de bárki válaszolhat, aki zenét tanult valamilyen szinten – tegyünk közzé a social médiában egy gyors kérdőívet arról, hogy látott-e, átélt-e valaha méltatlan bánásmódot, verbális, fizikai, szexuális abúzust a tanulmányai vagy a pályája során. Több mint négyszáz kitöltőnél tartunk, és kijelenthetjük, hogy tíz válaszadóból kilenc érintett a kérdésben, és minden kategóriában a tanár vezet elkövetőként. Ez rettenetes szám. Azt jelenti, hogy ez a jelenség a legalsóbb szintektől mélyen áthatja a világunkat. A sportpszichológusunk azt mondta, hogy nem csodálkozik, a sportban ugyanez van. Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném az érem másik oldalát is, mert számos pedagógus fordult hozzánk, hogy egyre kevésbé lehet bármit is mondani a gyerekeknek, mert rögtön ráfogják, hogy abúzus vagy méltatlan bánásmód történt. Mivel nincsenek stabil keretrendszerek, a túl megengedő és a túl agresszív, korlátozó magatartás egyszerre van jelen a társadalomban. Egy zenetanár nevelő célzatúnak szánt kijelentése, például hogy „így nem lesz belőled semmi”, vagy „tehetségtelen vagy”, mert az illető nem gyakorolt, negatív hiedelemként örökre beéghet a tanuló agyába, és ez a hamis meggyőződés fogja lerontani a színpadi teljesítményét. Ez minden szinten előfordul. Én is megkaptam, hogy nincs képzésre alkalmas hangom, soha nem fogok fellépni az Operaházban, soha nem fogom ezt vagy azt a szerepet elénekelni, vagy ha eléneklem, tönkre fogok menni. Ezek azok a kijelentések, amelyeket nem nyilatkoztathat ki egy pedagógus, nem fogalmazhat meg egy karmester. Azt mondhatja, hogy most ez nem elég. Ezt és ezt kell megtenni, ez és ez az út, ha fejlődni szeretnél. Amikor hazánk nagy művészeinek valamelyikéről megjelenik a médiában, hogy bántalmazó, és ezt a közvélemény kikéri magának, holott minden valaha vele érintkező ember tudja az igazságot, akkor minden áldozat ismételten meg van alázva, hiszen ez az ő megélésüket érvényteleníti. El tudnám mesélni ennek a genealógiáját, hogy hazánk nagy zenészgurui honnan hozzák a bántalmazó magatartást, amitől ők is szenvedtek, aztán öntudatlanul – vagy készakarva – továbbadták és továbbadják, s ez lecsorog a legkisebb növendékig, a hatéves zeneiskolásig. Én most letűzök egy jelzést, és azt mondom, hogy ez nem mehet így tovább. Mert nemcsak arról van szó, hogy szoronganak az emberek, hanem jönnek a krónikus betegségek is. Jön az asztma, a depresszió, az autoimmun vagy mozgásszervi betegség, a gerincsérv és a többi súlyos és életveszélyes megbetegedés. Azt szeretném, hogy ez ne így történjen. Hazánk nagy művészei ágyban, párnák közt búcsúzzanak az élettől, sok-sok szeretett tanítvánnyal körülvéve. Fordítsuk meg azt a folyamatot, amely régóta mérgezi és megbetegíti a zenésztársadalmat. Tudom, hogy ez nagyon nagy vállalás, és én egyszerre szeretnék részt venni kutatásokban, és segíteni a traumatizált embereken. Felépíteni azt az edukációt, azt a jó módszertant, amellyel be lehet azonosítani, hogy milyen magatartásokat kell elkerülni, és melyeket kell erősíteni, hogy a következő generáció művészei egészségesek legyenek.

Miközben a művészi pálya óhatatlanul jelentős stresszel, lelki megterheléssel jár, és tudjuk, hogy ennek milyen hatásai lehetnek a jóllétre és az egészségre. Nincs itt ellentmondás?

Én egy olyan típusú betegségen estem át, amit egy hibás gén okoz, de nagyon sok embernek van ilyen hibás génje. Felvetődik a kérdés, hogy mik azok a tényezők, amelyek a szervezetben aktiválják a hibás gén okozta problémát. Mi okozza az alacsony hatásfokú gyulladást, miért nem tud a szervezet őrjáratot biztosítani ezek kiszűrésére? Természetesen mindezt befolyásolja az étkezés, az ivás, az alvás, de legjobban a stressz. Egy művésznek, zenésznek nagyon sok monotonitást kell elviselnie, treníroznia kell magát, rengeteget gyakorolni, ez mind jelenthet nehézséget, de az igazi nehézség az, amit a pályáért kell elviselnie. És ez teljesen fölösleges. Nekünk nagyon bele kell raknunk magunkat a munkába, és ez alól nincs kibúvó. Erre a stresszre szükség van, ez jó stressz, ami arra sarkall, hogy az ember belássa, mit kell tennie, ha a szakmában valahová el szeretne jutni. De az, amit ezenkívül ránk terhelnek, az a rossz stressz. Szabadúszó operaénekesként például semmiféle jogi és egzisztenciális védelem nem áll a művész rendelkezésére, nem lehet kikapcsolni és leállni, hiszen senki nem fogja azt mondani, hogy ha most beteg vagy, akkor megvárunk, és holnap is kapsz szerepet. Ilyenkor az ember betegen is énekel, fél lábbal a sírban is színpadra áll, mert különben reménytelenné válik a helyzete. A művészek olyan értékek hordozói, amelyek az egész nemzet számára fontosak, a nemzeti identitás megtestesítői, abban kellene megtámogatni őket, hogy a krónikus stressz lekerüljön a vállukról. Nekik az a stresszük legyen, hogy mindennap gyakorolni kell, készülni kell, új szerepeket kell tanulni, rugalmasnak kell lenni. Ha azt mondják, hogy két hét múlva egy másik szerepbe kell beleugrani, akkor azt meg tudják csinálni. A művésznek legyen ereje egészségesen táplálkozni, mindennap mozogni, a legoptimálisabb formában tartani magát, és ne azt kelljen kitalálnia nap mint nap, hogy holnap mi fog történni vele, vagy hogyan feleljen meg olyan elvárásoknak, amelyek létéről sejtelme sincs, csak mondjuk annyit érzékel, hogy levegőnek nézik.

Férje, Dinyés Dániel három évvel ezelőtt a Jób könyve-oratórium kapcsán azt mondta a lapunknak, hogy őt a minden körülmény ellenére való hit érinti meg a Jób-történetben, és az, hogy miként lehet megélni a súlyos problémákat úgy, hogy a végén mégiscsak valamiféle életigenlés maradjon az emberben. Visszatekintve ez prófétai kijelentésnek hangzik. Hogyan lehet megélni azt a hitet, hogy a súlyos problémák ellenére a végén mégis igent tud mondani az életre az ember?

Én az első pillanatban tudtam, hogy meg fogok gyógyulni. A férjemmel van egy sajátságos hitünk, ami nagyon nagy belső erőt ad. Nem kívülről és nem külső keretekből fakad. Onkopszichológus segítőm Bányai Éva professzor asszony, aki az aktív éber hipnózist feltalálta és leírta. Ez tulajdonképpen olyan módszer, amely lehetővé teszi a mentális és lelki erőforrások aktivizálását, de számomra ugyanakkor megtapasztalása az isteni energiának, ami nem kötődik egy vizuális istenképhez. Azt tudom, hogy olyan belső erő van bennem, amihez nagyon sokáig nem volt hozzáférésem, és amit a betegség katarzisa és az a sok-sok pszichológiai segítség egyre inkább hozzáférhetővé tett testileg-lelkileg. A túlélés nem egyszemélyes feladat. Sikerülhet egyedül is, segítőkkel is, de ha valakinek van társa, az meghatározó. Huszonöt éve ismerem a férjemet, aki mindig is az életem segítője, alakítója volt mind személyes, mind szakmai tekintetben, de ez a kapcsolat szintet lépett a betegséggel, mind a ketten belső szinteket léptünk meg, és nagyobb rálátásunk van önmagunkra és a mozgásterünkre. Az ember mindig kifelé próbál haladni offenzív módon, sikeres szeretne lenni, teret foglalni a világban, és kevésbé tudatosítja azt, hogy befelé is nagyon sok út vezet, mint egy bányában, elképesztő jó lehetőségek vannak a mélységek feltárására. Ennek felismerése történt és történik meg bennünk a betegség által.

Egy olyan időszakban jött ez a diagnózis, amikor mindkettőnknek elfogyott a lelkiereje, és azt éreztük, nem tudunk erőt meríteni ahhoz, hogy jobban legyünk. A férjemnek nem volt semmiféle munkalehetősége, és a szüleink gondozása is egyre nagyobb terheket rótt ránk. És amikor ez az atomrobbanás történt az életünkben, teljesen más perspektívából kezdtünk a lehetőségeinkre tekinteni. Egy ilyen diagnózis nagyon erős trauma, ami minket – szakmai és magánéleti szempontból – erősen traumatizált állapotban talált. Ha ezt jól használjuk, akkor nagyon jelentős poszttraumás növekedés következhet be, amit most mi mind a ketten átélünk. Azt érzi az ember, hogy sokkal több esélye, sokkal több energiája van, sokkal kreatívabb, egy másik dimenzió nyílt meg. Holott én átestem egy nagyon súlyos műtéten, majd a kemoterápián, jelenleg is fenntartó kezelést kapok, és további lépések várnak rám a genetikai hiba miatt. Ez folyamatos nehézség, ami mindkettőnket érint. Felfokozott éberség van bennünk, ez is stressz, amiatt, hogy mi történhet még, de ezt kordában lehet tartani. És természetesen van elfogadás, annak elfogadása, hogy én megteszek mindent, amire ráhatásom van, és elhiszem, hogy az elég.

Kertészként az isteni erőt mindig abban látom, hogy tavasszal a halott, fagyott földből a nap hatására kibújik egy kis magból a csíra, egy levélke, amiből harsogóan zöld, friss növény lesz. Ez maga az újjászületés. Amikor teljesen lecsupaszították az életemet – a kemoterápia azt jelenti, hogy lestoppolják az összes gyorsan fejlődő sejtet –, úgy éreztem, megkaptam azt a fényt, ami lehetővé teszi, hogy új hajtásokat hozzak. És ezeket jól szeretném gondozni. Úgy, hogy az nekem nagyon jó legyen, és hasznos legyen másoknak is. És hangsúlyozom, a legfontosabb a magam jólléte, ezt meg kellett tanulnom, mert korábban úgy gondoltam, hogy ha másokat szolgálok, akkor majd egyszer én is jól leszek. Rá kellett jönnöm, hogy ezzel kizsákmányolom magam, hiszen akkor tudok nagyon hasznos lenni mások számára, ha jól érzem magam. Ehhez megtaláltam azokat a segítőket, akiktől folyamatosan tanulhatok arról, miként táplálkozzak egészségesen, vagy hogyan mozogjak. Például a jógának rengeteget köszönhetek. Sőt, kitaláltam magamnak olyan mozgásformákat, erősítést, tréninget, amely segítségével ma jobb állapotban vagyok, mint valaha, mert korábban soha nem mozogtam rendesen. Ma már szembenézek azzal, és megértem, hogy a családomban a transzgenerációs traumák olyan neurológiai beállítottságot okoznak, amelyet észre sem veszünk, s nem tudunk jól, kiegyensúlyozottan és harmonikusan működni. Felvállaltam olyan ügyeket, amelyeket fontosnak tartok, berakok a közgondolkodásba fajsúlyos témákat, megpróbálom összegyűjteni azokat az embereket, akik tudásukkal, szakértelmükkel képesek formálni a közgondolkodásban rögzült rossz mintázatokat. Szeretném megszólítani a sorstársaimat, azokat a művészeket, előadóművészeket, színészeket, balettművészeket, akiket szeretnék megkímélni attól, hogy a kiégésen vagy az enyémhez hasonló diagnózisokon át vezessen az útjuk. Mindenki számít, és szeretném, hogy tudjunk változtatni, és a vidéki zeneiskolástól az Operaház vezető énekeséig mindenkinek egy kicsit jobb legyen az élete.

Beszélt arról, hogy az életébe visszatért a kontroll, van döntési lehetősége, és milyen felszabadító, ha valaki aktívan tenni kezd az életéért. Ugyanakkor a kereszténység fontos alapértékét jelentik Jézus imádságának szavai, hogy „legyen meg a te akaratod”, az, hogy egy adott ponton mégiscsak át kell adni Istennek az irányítást. Mit gondol erről?

Nagyon szigorú és puritán vallásos nevelést kaptam, hatéves koromban kezdtem templomi kórusban énekelni, később a Sapszon Ferenc vezette Musica Sacrában énekeltem a jezsuitáknál, és rendszeresen jártam lelkigyakorlatokra. Elképesztően kontrollált és akkoriban modernnek számító hitoktatást kaptam. Mégis a hitem részévé vált – és ezzel kapcsolatban tehetetlenséget éreztem –, hogy eleve bűnösek, rosszak vagyunk, és csak azáltal válhatunk jókká, ha minden szabálynak eleget teszünk, de akkor sem biztosan. Amikor az első házasságomban nagyon komoly problémák merültek fel, nemcsak hogy nem kaptam lelki segítséget, de azt mondták nekem, hogy el kell viselni azokat az atrocitásokat, amelyek értek, hiszen egy feleségnek az a kötelessége, hogy mindent elviseljen, ez az isteni parancs. És akkor egyszer csak rávágtam az ajtót arra a gyóntatóra, aki ezt mondta, mert az éreztem, hogy így nem folytatódhat az életem. Egyházilag érvénytelennek mondták ki a házasságomat, de nem tudtam visszaépíteni az egyház iránti bizalmat. Utólag úgy érzem, az intézmény árulást követett el ellenem, amikor nem védett meg, amikor védelemre szorultam. Ezen a ponton levált rólam az a keretrendszer, amiben felnövekedtem, miközben a krisztusi hit sértetlen maradt. És azt kell mondanom, nem az egyház hibája, hogy én kiváltam, hanem a körülményeké, a helyzeté, amibe kerültem, és nagyon sokszor elismerem, hogy ez mások számára nagyon is jó keret. De nekem nem volt az, és most boldog vagyok, hogy ezt a döntést akkor meghoztam. Ugyanakkor számomra teljesen világos, hogy Isten mindenütt ott van. Ha templomban éneklek, ott van, de a színpadon is. Ezt biztosan érzem. És leginkább a természetben van jelen, az éppen kibújó kis rügyekben. Az a feladatom, hogy megéljem a teljességet. Számomra a legfőbb spirituális jó a zene meg a természet. Mindannyiunk élete limitált, nem tudjuk, mi fog történni velünk. Én sem kapok garanciát arra, hogy ha kétszer utolért a rák, többé már soha nem fog, pedig úgy szeretném kérni, mint egy gyerek, hogy „Jóistenem, ígérd meg nekem, hogy ez soha többet nem fordul elő velem!”. De nem ezt kapom meg, hanem arra kapok energiát, hogy életem minden egyes perce ne félelemmel, hanem örömmel legyen teli. Hogy örülni tudjak annak, amim van. Itt vagyunk ebben a csodálatos épületben, az Operaházban, és ránk süt a nap, s bár ez az épület hatalmas örömöket és szenvedést, sikereket és frusztrációt egyaránt hozott nekem, ez az én épületem is, és olyan, mint az életem. Egyre szebb és jobb lesz, és merem megélni, hogy én is egyre szebb és jobb vagyok. Számomra ezt jelenti a hit: kijöttünk a sötét veremből, a cethal gyomrából, és olyan életet tudunk felépíteni, amely tele van reménnyel. Ez az én hitem, a remény, hogy nem félek. Csak azért sem félek.

Gyógyulásának története milyen hatással van szűkebb és tágabb környezetére?

Ez nagyon érdekes, mert bár nem szentelek túl sok figyelmet ennek, mégis észreveszem, hogy sokkal nagyobb hatással vagyok a környezetemre, mint a betegségem előtt. Nyilván nem véletlen, hogy apukámat, akivel nagyon-nagyon rossz volt a viszonyom, elkísértem a halálig. Az utolsó években ez a kapcsolat gyönyörűen átalakult, tele lett szeretettel, a halála pillanatában a karjaimban tartottam, és feloldódott minden. Ugyanezt az utat anyukámmal is végigjárom. Ahol „fekete lyuk” volt, mert harcok voltak, szeretetlenség, ridegség, meg nem értés, ahol borzalmas, negatív érzelmek rezegtek, ott minden begyógyult, lett egy csodálatos egész. A férjemmel erősebb és szebb a kapcsolatunk, mint valaha. Ez az élettapasztalat forrás. Akinek van erre füle vagy szeme, vagy érdeklődik, az odajön, és részesül ebből a forrásból. Én tényleg nagyon nyitottan és őszintén beszélek arról, amin keresztülmentem, nem azért, mert meg tudom mondani, ki hogyan éljen, hanem mert tudok esetleg olyan eszközöket adni, amelyeket mindenki a saját javára fordíthat. Jól szeretném érezni magam, és boldog akarok lenni. Ez számomra azt jelenti, hogy függetlenítem magam a múltbeli vagy rajtam kívül álló dolgoktól és a következményeiktől. A magyar zenei életre, a politikára, a közép-európai vagy európai valóságra nincs ráhatásom, mégis minden hat rám: a verbális agresszió, egymás gyűlölete, kirekesztése, megbélyegzése, minden. Én kis sziget szeretnék lenni ebben az ellenségeskedő környezetben, és erőt adni másoknak. Edith Eva Eger A döntés című könyve rendkívül fontos olvasmány számomra. Megmutatja, hogy az ember mit tehet magáért és ezáltal a szűkebb és tágabb közösségért. Mai nyelvezetre lefordított megváltástörténet, hiszen valahol Krisztus története is egy iszonyatos trauma megváltástörténete. Biztos vagyok benne, hogy apró dolgok képesek megváltoztatni nagy folyamatokat, azt, hogy másképp beszéljünk egymással, hogy változtassunk a viselkedésünkön a család, a közösség, a nemzet és ezáltal Európa szintjén. Mert egyszerűen máshogy kéne élni. A huszonnegyedik órában vagyunk, és már alig-alig vesszük észre a friss, zöld hajtásokat magunkban és magunk körül. Számomra ez az igazi feladat, hogy e friss, zöldellő életerőt – Hildegard von Bingen szavával: viriditast – felfedezzem, és ha más is jön velem, akkor nagyon boldog vagyok. De elsődlegesen a magam feladatát szeretném betölteni, azt, amiért ideszülettem.

A SZÍV 2026. november
Félelmeink ellenére
A SZÍV 2026. november

Mitől tartsunk és mitől ne hívő keresztényként? Hogyan lehet felállni és újra bízni az életben egy súlyos betegség után? Létezik-e jó babona? Félnek-e az artisták, és hogyan evangelizálnak a cirkuszművészek? Ezekre a kérdésekre is kínál válaszokat A Szív jezsuita magazin legfrissebb, novemberi száma.