Hangoljuk életünket Isten ritmusára

Mitől tartsunk és mitől ne, ha hívő keresztények vagyunk? Van-e esélye a párbeszédnek azokkal, akik másképpen gondolkodnak, másban hisznek, mint mi, de ha minden igaz, ugyanannak az Istennek a teremtményei? S meddig lehet elmenni ebben a dialógusban, hogy közben el ne veszítsük önazonosságunkat? Ezek is szóba kerültek, amikor Gájer László atyával, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának dékánjával találkoztunk.

Van, aki nem hiszi, más viszont ragaszkodik hozzá, hogy a Bibliában épp 365 alkalommal szerepel a „ne féljetek!” buzdítás valamilyen formája. Úgyhogy egész évben akár mindennap emlékezetünkbe idézhetjük. Van is miért, hiszen a félelem a hívők körében is jelen lévő valóság, annyi mindennek ki vagyunk téve ebben a világban. De most konkrétabban arra a félelemre gondolok, amely akkor fog el keresztényeket, ha például másként gondolkodó vagy tőlük jelentősen eltérő elveket valló emberekkel találkoznak. Röviden: hogy fér össze a félelem a hitünkkel?

Ha maradéktalanul be tudnánk fogadni az evangéliumot, már nem volna bennünk félelem, mert a szeretetben nincs félelem. Ez nemcsak bibliai állítás, hanem tapasztalat is. Ha elutasításról vagy a mástól való félelemről beszélünk – legyen szó más gondolkodású emberről vagy számunkra idegen valóságról –, akkor talán még nem fogadtuk be, ami egész. Másként valószínűleg már nem volnának olyan terek, amelyek nem otthonosak számunkra. Ha van olyan, amitől rettegnem kell, mert nem olyan, mint én vagyok, vagy velem szemben van, vagy el kell határolódnom tőle, akkor még valami töredékesben élek.

Az istenfélelem szót leginkább a hit értelmében használják, de ma már az egyházi gyakorlatban is egyre kevésbé találkozhatunk vele. Aki mégis védelmébe veszi, azzal indokolja álláspontját, hogy kell ez a szó és az általa sugallt életérzés, nehogy elkezdjünk „bratyizni” az Úristennel. Ám amikor Jézus imádkozni tanít, egyenesen kedveskedve, bizalmas szeretettel szólítja meg az Atyát. Ugyanakkor valláskutatók, így Rudolf Otto vagy Mircea Eliade a szenttel való találkozásról írva a rettenetes és lenyűgöző misztériumról (mysterium tremendum et fascinosum) beszélnek. Hogyan lehet ezt beépíteni az Istennel való bizalmi kapcsolatba, amelyre Jézus ad példát? Ha eltérünk attól, amit ő mutat, valószínűleg nem jó úton járunk.

A szent valóban egyszerre félelmetes és vonzó, vagy ha a bibliai teofániák tapasztalatát nézzük, ott Isten mindig erőteljesnek, hatalmasnak mutatkozik, és az emberből félelmet vált ki. Ha kiiktatnánk ezt a félelmet, amelyet a fenséges, a nagy vagy a szent közelében érzékel az ember, lehet, hogy megfosztanánk magunkat valami értékestől. Nem gondolom, hogy ez a fajta félelem rossz volna. Semmihez sem csak egyféle módon viszonyulunk. Például amikor az esztétikumról beszélünk, az nagyon sokszor kicsi, személyes, barátságos, bájos és vonzó valóságként jelenik meg, de nemegyszer hatalmas, megrendítő, megdöbbentő vagy távoli is, és mindkettőre igényünk és szükségünk van. Ha Istent „csak” szerető Atyaként próbáljuk megragadni, magunktól is elveszünk valamit. Őt is el kell helyeznünk a szélsőséges, fenséges tapasztalatok kezelhetetlen, megszelídíthetetlen valóságában. Amikor a Tátrában jártam, valaki megjegyezte, hogy a hegy nem játék. S csakugyan: fölmentem egy magas csúcsra, de már későre járt, és elkezdtem gondolkodni, vajon leérek-e még aznap, mert ha nem, akkor az az életembe kerülhet. Ez a fajta félelem, vagy az, amit egy tengeri viharban érezhetünk, nem biztos, hogy ellentétes az ember lényegével, hanem olyan érzület, ami a mélységünkből fakad föl. És ha szervesen ott van az emberben, az Úrral való találkozásban is helyet kell kapnia. Nem kell leküzdeni vagy meghaladni. Nem örülnék, ha ez a faktor kikerülne az érzelemvilágomból, akár az Úrral, akár a földi valósággal kapcsolatban.

Fotók: Hegedüs-Frey Márton

De ha egy gyermek, belenőve a létbe, Istenről hallva ezzel találkozik először, vagy ez túl nagy hangsúlyt kap, akkor hogyan lehet segíteni, hogy váltson a „jézusi képre”?

Negyvenhárom éves vagyok, de még én is a büntető Isten képét kaptam örökül. Később érkezett meg hozzám – különböző lelkiségek közvetítésével – egy szerető Atya képe. Akkorra már elterjedt, hogy a régi katekézis, amelyben Istennek szinte csak az ítélő arcáról beszéltünk, már meghaladottá vált, és most már egy gyógyult istenképről, Istenről mint Atyáról szólunk, és ezt tárjuk fel az embereknek. Ha egy gyerek szinte csak arról hall, hogy Isten megbünteti, akkor nem lesz vele személyes, mély bizalmi kapcsolatban. Ugyanakkor a felnőtt istenképnek nem csak ez az atyai arc, a nagyon személyes, törődő, bensőséges kapcsolat a része. De abban mélyen egyetértek, hogy ha a szerető Atya központi alaptapasztalata hiányzik, akkor nehéz lesz egészségesen építkezni lelkileg.

Ugyanakkor azt is érdemes megfontolnunk, hogy ha a Jézus által használt arámi „Abu” szó magyar fordításával apukának, édesapának, papának neveznénk Istent, ott lenne a kísértés, hogy mintegy a bűvkörünkbe vonjuk őt. De ő „kezelhetetlen”. Nem azért, mert nem szeret bennünket, hanem mert teljesen szuverén és végtelen. Ezért megszelídíthetetlen, zabolázhatatlan. Amikor vele szemben állunk, így kell elfogadnunk. Hartmut Rosa német szociológus beszél arról, hogy a mai ember azt szeretné, ha mindent befolyásolhatna. Ennek érdekében mindenféle eljárást alakítunk ki, hogy a világot a kezünkben tartsuk. De igazán az izgalmas számunkra, ami „kezelhetetlen”. Például az a barát, aki velem szemben ül, és nem mindig úgy reagál, ahogy én elvárnám. Különben egy robottal is beszélgethetnék. Az életnek az a dinamikája, hogy nem minden úgy működik, ahogy várnám, nem minden kiszámítható számomra. Meg kell engednem az élet olyan szféráit, amelyeket nem tudok az uralmam alá hajtani, és akkor paradox módon jobban fogom érezni magam. Ilyenkor egyszerűen benne vagyok egy szabad kiszolgáltatottságban. Isten nagyszerű volta vagy hatalmassága sokszor ilyen. Ha a személyes atyai, baráti kapcsolatot arra próbáljuk használni, hogy az ellenőrzésünk alá vonjuk Istent, és számunkra kezelhetővé váljon, akkor ki fog bújni a kezünk közül, mert ő fenséges, nagyszerű. Barát, de szuverén barát, Atya, de szuverén Atya velünk szemben. Nem mi „diktáljuk a tempót” ebben a kapcsolatban.

A valóság manipulálása, kontrollálása és a félelem témaköre kapcsán eszembe jutnak a babonák, amelyek a mai napig jelen vannak magukat hívőnek valló emberek mindennapjaiban is. Hogyan lehet gyógyítani ezt a kettősséget?

A babonák csakugyan nem tűntek el, megvannak a kortárs, olykor megbúvó változataik, úgyhogy figyelnünk kell, hogy észrevegyük, amikor például az igazi, mély vallásosságot egy szokásra cseréljük, amikor azt hisszük, hogy egy adott mennyiségű ima által „beváltható” lesz egy elmaradt mennyiségű elvárás, kegyelem stb. Amikor valami mérhetővé válik, a babona modern formái újra és újra megjelennek, időről időre sajnos különféle lelkiségi megnyilvánulásokban is. A természetfeletti valóság felett nem rendelkezünk, és ha ezt nem bírjuk elviselni, szabályozni akarjuk. Ez esetben olyan gyakorlatokat szeretnénk, amelyekkel a természetfeletti, spirituális, szellemi valóságot egyszerűen megszelídíthetnénk, kezelhetnénk. De hogy működik Isten? Az evangéliumban Lázár nővére, Márta azt mondja Jézusnak: „Ha itt lettél volna, nem hal meg a testvérem.” Aztán Jézus feltámasztja a halálból Lázárt. Ez arra enged következtetni, hogy Istennek más a ritmusa, mint az embernek. Mert Isten válaszol, de nem úgy, ahogy mi elvárjuk. Nincs meghallgatás nélküli ima, de van, amikor a válasz később érkezik meg. Mi hozzászoktunk, hogy ha elküldünk mondjuk egy e-mailt, sokszor már jön is a válasz. Ehhez képest Isten válasza sokkal archaikusabb vagy ókoribb. Válaszol ő, csak szuverén módon, és egyébként is jobb ötletei vannak. Isten válaszainak nagyon dinamikus ritmusát a babonás ember nem tudja elfogadni. Nem érett a személyes istenkapcsolatra, és helyette valamilyen alacsonyabb szintű, törzsi, bálványokhoz kötődő, kiszámítható vallásosságot választ. Én majd adok neki áldozatot, ő meg cserébe megáld engem. Ha a gyerekemet áldozom fel, akkor még nagyobb áldást ad. A babona kibúvási kísérlet Isten szuverenitása vagy szabadsága alól. Mintha azt mondanánk: jó, ha rendes úton nem megy, akkor kitalálok valamit, amivel beterelhetem egy utcába a természetfelettit, a transzcendenst, hogy az történjen, amit én szeretnék. Így akarnánk kikényszeríteni a gyógyulást, a szerencsét, az áldást vagy valami más jótéteményt.

A valóság mágikus uralása jelenik meg az immár évtizedek óta töretlen sikernek örvendő Harry Potter-sorozatban is, amely keresztények egy részében eleinte különösen nagy félelmet ébresztett. Valóságos „keresztes hadjárat” indult ellene, de például a Kultúra Pápai Tanácsának egyik tisztségviselője és az Osservatore Romano cikke is pozitívan nyilatkozott ezekről a regényekről/filmekről. Keresztény emberként sem kell hát démonizálni a varázslótanonc és barátainak fantáziavilágát, amely a félelemmel való megküzdésben is segítheti a gyerekeket.

Mint annyi minden másban, ezen a területen is szükség van az árnyalt megkülönböztetésre. Egyrészt aggályos vagyok a mágia vagy az okkultizmus témájával kapcsolatban. De nem azért, mert olvastam róla, hanem mert az imádság révén van egy belső érzékelésem arról, hogy milyen Isten közelségének a tere, s így arról is van egy belső érzékelésem, hogy milyen, amikor ebbe a térbe valami belerondít. Nem akarok mágikus, okkult dolgok közelébe kerülni, mert ezek világa nem tiszta szellemi tér. Ehhez az intuícióhoz nyilván hozzájárulnak olvasmányaim vagy akár a hozzám közel álló katolikus karizmatikus megújulási mozgalomban meglévő ellenállás az említettekkel kapcsolatban. Mindezek alapján megítélem ezeket a területeket, de azért mindenkit óvnék attól, hogy vulgáris hozzáállást alakítson ki magában, és szinte mindenhol az ördögöt lássa. Meg kell ismerni, mi az, ami nem megfelelő, mert igenis vannak ilyen valóságok. Isten a prófétákon keresztül nagyon keményen fogalmaz arról, hogy mi az, amit ne csináljon a hívő ember, mert különben lerombolja az Országot. A gonosznak vannak művei ebben a világban, és vastagon átjárják a kultúrát is. Saját szellemi, lelki integritásunk érdekében én nagyon letisztáznék minden kérdést ezen a területen, hogy mi hova vezet, és minek hol van a határa.

Másrészt kulturálisan, a mentálhigiénés-pszichológiai összefüggéseket tekintve nyitott vagyok. Tehát olvassunk meséket, történeteket, irodalmi műveket, hiszen megelevenítik a belső világunkat. Szerintem a Harry Potter világa jó, sokakat közel vitt az olvasáshoz, az önismerethez, és korántsem gyerekes, hiszen rövid időn belül felnőttvilágot tükröz a történet: nagyon mély problémákkal foglalkozik, a bukás, a bűn, a halál kérdéseivel. Ha gyerekeket vagy fiatalokat be tud vonni ilyen témákba, akkor nagyon sokat tesz a lelki fejlődésükért.

Az egyházban vannak csoportok, lelkiségi irányzatok, amelyek nemcsak a gonosztól, de a másként gondolkodóktól való félelemből is bezárkóznak. Ennek persze nagy hagyománya van, gondoljunk csak az eretnekek kivetésére, az inkvizícióra vagy a XIX. században például az új szellemi áramlatokat elátkozó antimodernizmusra. S ma is vannak az egyházban, akik hallani sem akarnak bármiféle párbeszédről, közeledésről a másként gondolkodókkal kapcsolatban. Mi lehet egy egészséges mentalitás ezen a téren?

Szerintem a szűkösség jobb, mint a bűn, de a legjobb az lenne, ha tágasak tudnánk maradni, úgy, hogy közben nem kerülnénk bűnbe. Az, aki a szűkösséget választja, lehet, hogy inkább lustaságból nem akarja elvégezni az ezzel kapcsolatos munkát. De ha az embernek van belső helytállása, kap elég erőt Istentől, hogy végig tudja vinni a megkülönböztetést. A kereszténység igazán nagy gondolkodói tágas szemléletűek voltak. Szent Ágoston a megtérése után is felölelte műveiben az egész akkori szellemi kultúrát. Nyilván transzformálta, beolvasztotta, amivel találkozott, de nem vonakodott tőle, hanem integrálta egy világlátásba, amelyet képviselt. Erre a De civitate Dei, az Isten városáról című könyve az egyik legnagyobb példa. Ha pedig Aquinói Szent Tamás szűkösen gondolkodott volna, kezébe sem veszi Arisztotelész műveit. De elolvasta és feldolgozta őket, és egy óriási életmű született ennek nyomán. És sorolhatnám a nagy katolikus gondolkodókat napjainkig. A megkülönböztetés munkáját el kell végezni, hogy tágasan tudjunk ránézni a valóságra. Ez folyamatos erőfeszítést, intellektuális és szellemi munkát jelent, mert nemcsak fejben kell elvégezni, hanem imában is. Isten előtt kell mérlegre tennünk a tapasztalatainkat. Egy érett, mély, keresztény hozzáállás nem záródik be és nem szűkül be. Például a pápa – a személyétől függetlenül – mindig olyan tágasságot mutat meg számunkra, amelyre még ma is az egész világ figyel. Más ilyen tekintélyszemély nemigen van már.

A másik szempont ezzel a kérdéssel kapcsolatban a párbeszéd. A Sant’Egidio közösség alapítója, Andrea Riccardi olasz történész szerint a dialógus azt jelenti, hogy másként gondolkodó, más kultúrából, más összefüggések közül érkező emberekkel, csoportokkal sokrétű és széles körű, egyre gazdagabb kapcsolatokat alakítunk ki. Párbeszédre csak erős identitással lehet lépni, és ha vállaljuk, nyilván el kell végeznünk a megkülönböztetés munkáját. Ékes példája ennek az assisi találkozók világa. II. János Pál pápa 1986-ban hívta meg először a nagy világvallások vezetőit, hogy együtt álljanak ki a békéért. Külön helyszíneken, a maguk elképzelése szerint imádkoztak a békéért, de a nyilatkozatuk közös volt. Ez a párbeszéd lelkisége. Sokan támadták ezért a pápát, és támadják napjainkban is. Az esemény negyvenedik évfordulóján XIV. Leó is elmegy Assisibe, és részt vesz ezen a találkozón. Én is elmentem egyszer. Kíváncsi voltam, vajon átlépünk-e egy határt a szinkretizmus, az univerzalizmus felé, vagyis összekeverjük-e a vallásokat, illetve azt mondjuk, végül is mind ugyanoda tart, csak más utakon. És azt tapasztaltam, hogy ez nem történt meg. Nagyon finoman volt felépítve, nem keveredtek össze a vallások, mindenki figyelt a másikra, kezdtük érzékelni egymást, beszélgetni, megismerni a másik hagyományát, és ebből valami jó, növekedés születik. Ez nagy különbség ahhoz képest, ha mindent összemosunk. Én például nem kívánok spirituális szinten közösködni a muszlimokkal vagy a buddhistákkal, viszont szívesen intellektuális és társadalmi párbeszédbe bocsátkozom velük, mert lehet, hogy még tanulok is belőle, s ők is tanulhatnak, és közelebb juthatunk a békéhez ezen a világon. A párbeszédnek óriási társadalmi hatása van, és egyszerűen nincs más megoldás számunkra. Mert mi más volna? A harag, vagy az, hogy utáljuk egymást? Hogy törzsi mentalitásban szekértáborokba rendeződünk? A párbeszédnek csak ez volna az alternatívája. De Istennek nem az a terve erről a világról, hogy törzsi mentalitással gondolkodjunk. Ugyanakkor a párbeszéd kimenetele a jövőben rejlő kockázat: nem biztos, hogy sikerrel jár.

Azt mondja, a szűkösség is jobb a bűnnél. De a szűkösséggel járó bezárkózás, a másik kizárása ilyen-olyan alapon óhatatlanul szeretetlenséghez vezet, vagyis megint a bűnnél kötünk ki.

Ha nem fogadjuk el a II. vatikáni zsinat párbeszédre és nyitottságra szóló meghívását, akkor mi marad? Az egyházban egy katolikus integralizmus, ami azt mondja, hogy kulturális-civilizációs egységet kell létrehozni, amihez a saját identitás feladásával kívülről is lehet csatlakozni, de mindenki mást ki kell rekeszteni, ám ez a gondolkodás az egyházon kívül a törzsi mentalitás és a nacionalizmusok megszilárdulásához vezet. Ennek alternatívája egy olyan világ, amely sokkal inkább demokratikus és plurális, ahol meg tudnak szólalni bizonyos érdekek, és akik belépnek ebbe a párbeszédbe, azok nem veszítik el az identitásukat. Jó esetben gazdagodnak egymásból. De a párbeszéd egy keresztény számára nem azt jelenti, hogy mindenki összeadja, amije van, és akkor megnézzük, mi az, ami mindebből valamennyiünk számára elfogadható. A pozíciónknak ennél erősebbnek kell maradnia. Azzal együtt, hogy én száz százalékig elkötelezett vagyok a párbeszéd mellett, száz százalékig elkötelezett vagyok Jézus mellett is. A játéktér ott van, hogy meddig tudom behozni az én szempontjaimat úgy, hogy közben ne gyengüljön a saját pozícióm. Andrea Riccardi beszél arról, hogy Róma egyszerre ősi szent keresztény város és egy modern demokrácia fővárosa. Sajátos helyzetét ez a kettős identitás jelöli ki a világban. Ez a mélyen szakrális, tiszta források elérését és azt is jelenti, hogy ide be lehet jönni. Itt van számodra valami érdekes, nyitottság a másikkal való párbeszédre. Van egy demokratikus világ, és ez jobb, mintha akár vallási, akár nem vallási eredetű totalitarizmus volna.

Ugyanakkor az is igaz, hogy benne élünk egy kortárs kultúrában, és az olyan számunkra, mint a halnak a víz. Ez a víz azonban nem mindig tiszta. Egyáltalán nem biztos, hogy egy kulturális kontextus mindenestül jó. Amikor azonban a kereszténység belép ebbe az összefüggésbe, és párbeszédbe kezd vele, akkor közelebb viszi ezt az egészet ahhoz, ami édeni, vagyis az Isten látása szerinti kultúra. Az édeni kultúra kifejezést a katolikus karizmatikus megújuláshoz kötődő német világi teológustól, Johannes Hartltól kölcsönzöm, aki az általa alapított ökumenikus augsburgi Imádság Háza (Gebetshaus Augsburg) keretében hirdette meg az Eden Culture mozgalmat. Az ehhez kapcsolódó, bárki számára nyitott Eden Fest olyan kulturális rendezvény, amely vacsorákkal, koncertekkel, irodalmi estekkel megpróbál felmutatni egy olyan kultúrát, amely megfelel az evangéliumnak. Talán vannak vallásos programok is, de azok fakultatívak. Arra a kérdésre igyekeznek választ adni, hogy milyen lehet egy olyan kultúra, amelyben érvényesül az evangéliumi potenciál. Ez egy nagyszabású és tágas, de tiszta világ. De ennek megteremtéséhez is elengedhetetlen a racionális és spirituális szellemi munka, a megkülönböztetés.

Jálics Ferenc beszélt egyszer arról, hogy az egyes keresztényekben meglévő félelmet például a más vallásokkal kapcsolatban az ismeretlenség szülhette, hiszen amiről nem igazán tudunk, abba sok mindent beleláthatunk, akár az ördögöt is, vagy mondjuk a jógáról is a megszállottság juthat eszünkbe.

Én Mustó Pétertől tanultam a szemlélődő imát, amit mind a mai napig próbálok gyakorolni, nagyjából naponta. Sorsfordító volt az életemben ennek az imaformának a megismerése. Ugyanakkor amikor ezzel foglalkozom, illetve adott esetben néha tanítom is, akkor óvatosabb vagyok Jálicsnál és Mustónál. Például én sosem gyakoroltam a csikungot, e kínai tornát, amit ők alkalmaztak. Nekem fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban. Az olyan gyakorlatok, amelyek egy más valláshoz, adott esetben más isten tiszteletéhez kötődnek, nem biztos, hogy jó hatással vannak az én életemre. Ezt gondolom a jógáról is. Nem tudom, hogy van-e spirituális hatása az életemre. Lehet, hogy nincs. Sokan azzal érvelnek, hogy az csak torna. Mégis azt gondolom, hogy olyan spirituális kontextusban született, amely nem Jézusnak van alárendelve. És ha ő az igazság, akkor a másik valószínűleg nem az. Ez nagyon leegyszerűsítő logika, én mégis óvatos vagyok más istenekkel kapcsolatban. Mostarban járva láttam öreg mestereket, akik rézlapokat munkáltak meg kalapáccsal. Én is akartam vásárolni egy Allah-monogramú táblát. A pap barátom, akivel voltam, azt mondta: „Ne vigyél haza idegen isteneket.” Akkor nem értettem, de azóta igazat adtam neki. Mert nem biztos, hogy én Allah nevét be akarom hozni a szobámba, merthogy Allah nem Jahve. Allah nem a szentháromságos egy Isten. Pont ennek tagadása a lényege. Nem véletlen, hogy amikor Leó pápa Isztambulban járt, és felajánlották neki, hogy imádkozhat a Kék mecsetben, udvariasan csak annyit mondott, hogy „inkább nem”. Tiszteletben tartotta a hely szabályait, belépéskor levette a cipőjét, de az ottani imádság lehetőségét elutasította.

Jálics Ferenc időről időre néhány hétre elutazott Indiába Henri Le Saux francia bencés szerzeteshez, aki az általa alapított keresztény–hindu asramban (a spirituális elvonulás helye – a szerk.) élt. Ő mélyen belement a kereszténységtől eltérő vallási tapasztalatokba is, és úgy maradt bencés. Ez számomra már elfogadhatatlan. Jálics Ferenc életműve a gyakorlatai és az írásai alapján nagyon jézusi maradt mindvégig, és ez számomra teljesen elfogadható. De én óvatosabb lettem volna az indiai tapasztalatokkal. Miközben a párbeszéd híve vagyok. A tapasztalatok összemosásába vagy elkeverésébe a spirituális gyakorlatban semmiképpen nem mennék bele. Nem azért, mert félek, hanem mert Jézus személye olyan erősen ragyog számomra, hogy nem szeretném ezt mással, ehhez képest kevesebbel meggyengíteni.

 

Persze vallási és filozófiai pluralizmus van a világon, és ezzel kezdenünk kell valamit. Nem lenne jobb bezárkózni a saját kis világunkba, mert az beszűkítene bennünket. Más kultúrákban és gondolkodásmódokban élő emberek olyan gazdagságot tártak fel, amire nekünk is szükségünk van. Van egy egyetemes emberi gazdagság, amitől nem zárkóznék el. De ha Jézus az, akinek mondta magát, akkor minden más eszme szükségtelennek tűnik. A párbeszédnek azt a vékony rétegét kell megtalálni, ami még lehetséges. És az számomra semmiképpen nem a spirituális tapasztalatok összemosása. Miközben megtanulhatom egy muszlimtól, hogy kitartóan imádkozzam, megtanultam egy buddhistától a csendet, a szemlélődést, amit a nyugati kereszténység az utóbbi évszázadokban elfelejtett a hellenizmus és a nyugati racionalizmus meg egyáltalán a gondolkodás- és cselekvésközpontú világ hatására. S a csend gyakorlatai visszatértek a katolikus világba. Erre többek közt a más civilizációkban élők hívták fel a figyelmünket.

Többször is szóba került a gonosztól való félelem. Mit lehet üzenni egy kiegyensúlyozott lelkiség alapjáról annak, aki nagyon belesüllyedt ebbe?

A hozzám közel álló karizmatikus világban a gonosztól való félelem erős. Ez annak is köszönhető, hogy ez a lelkiség nagyon erősen Jézus-központú, és ennek tapasztalatát nem akarják veszélynek kitenni. Itt egyszerűen Jézus arcával lehet találkozni, nincs mellébeszélés vagy pusztán kulturális kereszténység, a direkt jézusi igehirdetés során maradéktalanul föltárul az Úr arca. De biztos, hogy az említett reflektív kulturális-intellektuális tágasság jót tenne a mozgalomnak. A gonosz hatásainak orvoslására a karizmatikus megújulásban ki is alakultak mechanizmusok, amelyeket más összefüggésben nemigen találhatunk meg. Ilyenek például a szabadító szolgálatok. Vannak olyan lelki kötelékek, amelyek létrejöttek bennünk, akár bűnök által, akár vallási vagy okkult tapasztalatok hatására, és fogva tartanak bennünket. Feltételezhető, hogy ha bizonyos dolgok közelébe megyünk, akkor nyomot hagynak rajtunk, s ha nem Istentől vannak, akkor a gonosztól. És akkor imádkozunk azért, hogy Isten szabadítson ki ezekből a kötelékekből a szabad imádságra, a szabad belső életre. Fontos reálisan számot vetni a gonosz valóságával és működésével. Jézus elég egyértelműen beszélt erről, és elhatárolódott tőle. Ne mismásoljuk el, vagy ne tagadjuk, hogy vannak rossz, kártékony hatások, amelyeket be tudunk engedni az életünkbe, s akár meg is béníthatják a kapcsolatainkat, az imaéletünket, és nem vagyunk képesek megtérni. S van személyes tapasztalatom arról, hogy ez a hatás elvágólag megszűnhet a Lélek szabadítása által, és tovább lehet lépni. Tehát azt mondom, hogy aki bent van az egyházban, legyen körültekintő, aki pedig távolabb van Jézustól, jöjjön közelebb, és szintén tisztítsa meg a szándékait.

A SZÍV 2026. november
Félelmeink ellenére
A SZÍV 2026. november

Mitől tartsunk és mitől ne hívő keresztényként? Hogyan lehet felállni és újra bízni az életben egy súlyos betegség után? Létezik-e jó babona? Félnek-e az artisták, és hogyan evangelizálnak a cirkuszművészek? Ezekre a kérdésekre is kínál válaszokat A Szív jezsuita magazin legfrissebb, novemberi száma.