Égető kérdések – jezsuita válaszok
Válaszol: Pakot Géza SJ
Három kérdés, amely sokunkban megfogalmazódik, amikor próbáljuk saját életünkre, mindennapi helyzetekre vonatkoztatni az egyház tanítását. Három válasz, mely az ignáci lelkiség gazdag közös hagyományából merítve mutat utat, hogyan érdemes eljárnunk Jézust követve.
A teológiával ismerkedve szembejött velem egy látszólag egyszerű kérdés, egy „mindenhatósági paradoxon”: „Tud-e Isten akkora követ teremteni, amelyet ő maga sem tud felemelni?” Erre milyen válaszok lehetségesek?
Ez a kérdés klasszikus filozófiai paradoxon, amely az isteni mindenhatóság (omnipotentia) fogalmát teszi próbára. A teológiában és filozófiában többféle válasz is létezik rá, de a leggyakoribb megközelítés szerint a paradoxon magában a kérdés feltevésében rejlik, amely logikailag ellentmondásos. Isten mindenhatósága a keresztény tanítás szerint azt jelenti, hogy Isten képes megtenni mindent, ami logikailag lehetséges. Ez nem jelenti azt, hogy képes bármilyen logikailag lehetetlen dolgot is megtenni. Az „akkora követ teremteni, amelyet ő maga sem tud felemelni” kifejezés logikai ellentmondást tartalmaz: (1) Ha Isten mindentudó és mindenható, akkor képes megteremteni a követ. (2) Ha képes megteremteni, akkor képes felemelni is, hiszen a felemelhetetlenség eleve korlátozná mindenhatóságát, ami ellentmondana a feltételezésnek. (3) Ha Isten teremtene egy követ, amelyet nem tudna felemelni, az azt jelentené, hogy létezik valami, ami meghaladja az erejét, s ez tagadná mindenhatóságát. Tehát a kérdés lényegében azt feszegeti, hogy képes-e Isten olyan dolgot tenni, amely korlátozza mindenhatóságát. A legtöbb teológus és filozófus szerint Isten nem tehet olyat, ami ellentmond a saját természetének, beleértve a logikai ellentmondásokat is. Képtelen például „négyzet alakú kört” teremteni, vagy „egyedülállóan házas” lenni, mert ezek fogalmilag lehetetlenek. Az ilyen paradoxonok tehát nem Isten hatalmának korlátait mutatják meg, hanem a logikai koherencia határait, amelyeken belül a mindenhatóság értelmezhető. Isten mindenható, de nem irracionális.

Fotó: Winggo Tse/Unsplash
Gyakran politikusok is látogatást tesznek a szentatyánál. De miért fogad olyan vezetőket is, akik nem katolikusok, hanem más vallásúak?
A Vatikán, pontosabban a Szentszék szuverén állam. A pápa nem csupán a katolikus egyház lelki vezetője, hanem államfő is. E kettős szerepnek köszönhetően a Vatikán aktív szerepet játszik a nemzetközi diplomáciában. Ez messze túlmutat a katolikus világon. Számos országgal tart fenn diplomáciai kapcsolatot, és tagja vagy megfigyelője több nemzetközi szervezetnek. Ennek célja nem a vallási térítés, hanem a béke, az emberi jogok, a vallásszabadság és a közös globális kihívások, így a szegénység, a környezetvédelem vagy a konfliktusmegoldás előmozdítása. A Szentszék mint „erkölcsi hang” a nemzetközi színtéren igyekszik párbeszédet folytatni minden szereplővel, függetlenül vallási hovatartozásuktól. Amikor a pápa nem katolikus vagy akár más vallású kormányfőket fogad, az elsősorban államfői látogatásnak minősül, amely a diplomáciai protokoll része. Ezek a találkozók lehetőséget adnak a párbeszédre, a kölcsönös tisztelet kifejezésére és a közös érdekek mentén való együttműködés keresésére. A Vatikán célja, hogy befolyását és erkölcsi tekintélyét felhasználva előmozdítsa azokat az értékeket, amelyeket fontosnak tart az egész emberiség számára. A párbeszéd kulcsfontosságú, és ehhez elengedhetetlen a nyitottság minden kultúra és vallás képviselője felé.
Feltűnt, hogy vannak olyan papok, akik kerülik a „bűn” kifejezést, helyette „megakadást”, „akadályt”, „céltévesztést” mondanak. Kicsit már össze is vagyok zavarodva. Katolikusként mi a bűn az életemben? Hol a határ „bűn” és „nem bűn” között?
A katolikus tanítás szerint a bűn olyan tett (gondolat, szó, cselekedet vagy mulasztás), amely Istenörök törvényével ellentétes, vagyis megsérti Isten akaratát. A bűn lényegében az Isten és felebarátunk iránti szeretet hiánya. Nem csupán egy szabály megszegése, hanem egy (Istenhez és másokhoz fűződő) kapcsolat megrontása. A „megakadás”, „akadály”, „céltévesztés” kifejezéseket gyakran használják, hogy a bűn fogalmát kevésbé elítélő, hanem inkább a gyógyulásra és a növekedésre fókuszáló módon közelítsék meg. A görög hamartia, „bűn” kifejezés is szó szerint „céltévesztést” jelent. A katolikus egyház két fő kategóriába sorolja a bűnöket: Az úgynevezett halálos vagy súlyos bűn három feltétel együttes fennállása esetén következik be: (1) Súlyos anyaga van, azaz súlyosan sérti Isten törvényét (például gyilkosság, házasságtörés, súlyos lopás). (2) Teljes tudatosság: az elkövető tisztában van tettének súlyos voltával. (3) Teljes beleegyezés: az elkövető szabad akaratából, szándékosan cselekszik. A halálos bűn elpusztítja a szeretetet a lélekben, és elválaszt Istentől. Megbocsátásához szentségi gyónásra van szükség. A bocsánatos bűn enyhébb vétek vagy olyan súlyos anyagú cselekedet, amelyet nem teljes tudatossággal vagy nem teljes beleegyezéssel követtek el. Nem szakítja meg, de gyengíti az Istennel való kapcsolatot, és károsítja a lelket.

Fotó: Saleh/Unslpash
A bűn és nem bűn közötti határ tehát a tett súlyosságában, az elkövető tudatosságában és szabad akaratában rejlik. Ha valaki véletlenül okoz kárt, az nem bűn. Ha szándékosan, tudva, hogy rosszat tesz, az igen. Az egyház hangsúlyozza a lelkiismeret-vizsgálat fontosságát, hogy felismerjük hibáinkat, és megtérjünk. A „céltévesztés” kifejezés segít rávilágítani, hogy a bűn valójában az ember Istentől elrendelt céljának, a szeretetnek és a vele való egységnek az elvétése.
